Ma 15 éve, hogy „nekem pálcát adott kezembe az Úr Komáromban”. A honlapomon, a Lakadáré című könyvünkben, könyvbemutatókon, lakodalmak érdeklődő vendégeinek, és persze személyzeti asztaloknál már többször elmondtam, hogyan lettem vőfély.
Elevenítsük azért fel a történetet. „Hogy hogy lesz valakiből vőfély, arról mindenkinek megvan a saját története. Belőlem úgy lett, hogy 2000 telén a keresztfiamat kerestem az egyik egyetemi város melletti beton-kollégiumtenger egyik toronyházában, de ő már hazament, így felmentem egy barátomhoz, aki pár szinttel feljebb lakott, és gyakorlatilag a térdén szerkesztett egy rendkívül színvonalas havilapot, melybe én is bedolgoztam. Előkerült az ablakban behűtött vörösboros flaskó, majd Szilárd előadta, hogy ő bizony május első hétvégéjén megnősül, és lehetnék én a vőfély a lagzijában. Előtte még soha nem tettem ilyent, így szabódtam, de mire a bor elfogyott, ráálltam. Aztán meg is feledkeztem a dologról, végzős voltam és az egyik diplomamunkám írtam, ami sok időmet elvitt, de áprilisban jött a telefon: Ugye nem felejtetted el? Hát persze, hogy nem! – mondtam faarccal, majd a tella kinyomása után pánikrohamot kaptam.
Felhívtam a keresztanyámat, aki anyakönyvvezető a szülőfalumban, és elmondtam neki, mi a pálya. Szülőfalumban már nincs vőfély, de volt egy bácsi, akinek 7 vagy 8 öccse volt, és valamennyi lakodalmában ő volt a vőfély. Már rég nem praktizált, és pár év múlva meg is halt, de fővesztés terhe mellett kölcsönadta a vőfélykönyvét. „Vőfínyes versek”, ez volt az elejére írva, varrott, négyzethálós füzet volt, a bácsi a Horthy-korszakban oktatott, alul kötött, cirkalmas betűkkel írt, egy hétig tartott, mire megfejtettem és elolvastam.
A lagzi előtti két-három napon már komplett idegbeteg voltam, még indulás előtt egyszer átolvastam a verseket, melyeket kis formátumban kinyomtatva a zakózsebembe is eltettem. A kikérés/búcsúztatástól féltem a legjobban. Remegő lábbal, de érces hangon mondtam el. Mikor láttam, hogy a nagymamák sírnak, akkor kicsit megnyugodtam, gondolatban vállon veregettem magam: Menni fog ez, Laci! A csoportképet a templomnál is jól megszerveztem, és nagy szerencsémre olyan helyen volt a lakodalom, ahol pontos volt a konyha, nem csúsztak, bár hajnal felé az egyik pincér térdszalagjával lett valami, így az utolsó két fogást már egy fazon hordta ki, de szerencsére kis lagzi volt, ötvenes.”
A sztori törzsolvasóim számára bizonyosan ismerős:) Most pedig, a hajtás után egy exkluzív felvételt is mutatunk az első nászmenetről. Dokumentumértékű:)
Azóta már sok víz lefolyt a Dunán, de ha ez nem lett volna, a többi sem lett volna. Ildikó és Szilárd, köszönöm, és még legalább 10x ennyi közösen eltöltött időt kívánok!
Szólj hozzá(m)!