Amikor a szombat reggeli vőfélycset során elmondtam a kollégáknak, hogy Tapolcára készülök, az egyik koma azt mondta, Lacikám, inkább egy szlovák lagzi, de az a szomszéd faluban.
Szokás pedig, hogy szombat reggel a vőfélyek, ill. más lakodalomipari szereplők felhívják egymást. Ez általában útban a virágboltba történik, mikor az ember megy a pálcáját díszíttetni. A legtöbb kolléga, akivel beszéltem, megdöbbent, mikor elmondtam e szombati célállomásomat. Volt, aki azt mondta, ő biza nem menne oda.
Az én policym némileg Fluor Tomi-i: ha hívnak, menni kell. Azaz nem utasítunk vissza egy távolabbi lagzit, ahová fél évvel korábban hívnak bennünket, arra játszva, hogy majdcsak jön egy a szomszéd faluból.
Most invitáltak Rimaszombat közelébe egy angol-magyar-szlovák lagziba, ahol a magyarok nem felvidékiek, tehát nem bírják a szlovák nyelvet. Ha szabad lettem volna, biztos elmegyek, mert szeretem a kihívásokat, és ez nem is olyan vegyes lagzi, ami asszimilációt hoz, hisz a közös nyelv az angol, így belső értékrendünkkel sem ellentétes, de másfél hónap múlva lett volna esedékes...
Nagy örömünkre szolgál, hogy a Google szereti a vőfélyblogot. Akkor is van napi (fél)tucatnyi olvasónk, ha nem írunk semmit. Ők általában valami lagzi val kapcsolatos információt böngésznek. Gyakori, hogy az oldalletöltések száma a látogatók sokszorosa, van, aki, ha idetalál, mindent elolvas.
Arra viszont kevesen veszik a fáradságot, hogy visszalapozzanak az első bejegyzésig, mely a blog céljaival foglalkozik. Itt kifejtjük: „Ez a blog nem reklám, legalábbis nem direkt módon; és/vagy nem azzal a szándékkal íródik. Köszönöm szépen, van elég lagzim az informális kapcsolataim útján, ill. sok jön úgy, hogy „Láttalak a Béla lagzijába’, oszt nekem is kőne vőfény…” Nincs személyes honlapom, nem járok esküvői kiállításokra, nem adtam fel soha hirdetést sem, mert nem volt rá szükségem. Tehát amikor beütök ide egy posztot, nem azzal a szándékkal teszem, hogy Kovács Imre, GY-M-S megyei átlagos, házasulandó magyar férfi majd engem hívjon a lakodalmába.”
Mindezt azért elevenítettük fel, mert most hétvégén volt az első olyan lagzink, amelybe a Vőfélyblognak köszönhetően jutottunk el. A. és P. nem láttak korábban más lagzijában, nem kértek referenciafilmet, az előkészületek során ráakadtak a blogra, alaposan felkészültek belőlem, és a szövegek alapján úgy gondolták, a szerző lehet az, aki életük lexebb napját végigkísérheti. A blogon akkoriban még kapcsolat sem volt feltüntetve az I. bejegyzésben vázolt önmeghatározás értelmében, így a menyasszony „titkosszolgálati eszközöket” talált meg. Lutri, mert aki tud írni a vőfélykedésről, az még nem biztos, hogy vőfélykedni is tud. De hajnalban azt mondták, bejött.
A lagzi vonulósan kezdődött, plusz csavarokkal, ugyanis – szemben Szlovákiával – Magyarországon polgári házasságot is kell kötni. A kikérés a lányos háznál volt, szűk családi körben. Akik ezt, és az este többi részét rögzítették, Varga Károly, a tapolcai VTV műszaki vezetője, és két fényképész, mindkettőjüket Anitának hívták, a szőke hajú Nikonnal, a barna hajó Canonnal fényképezett. Nős ember lévén a szakmain túlmutató egyéb kvalitásaikról nem értekeznék...
Innen a keszthelyi városházára mentünk, ahol némileg tágabb családi körben megvalósult a polgári szertartás. A kinti hősokkon túl itt egy kultúrsokk is ért: a szülői köszönetvirág-átadás során DOPEMAN (igen, nem voltam betépve, te sem vagy, jól olvasod) Every breath you take-feldolgozása szólt. Hát, ilyet még nem pipáltam az elmúlt 11 évben, szóljon, aki igen.
Az egyházi szertartásra a kármelita templomban került sor, innen mentünk a balatöngyöröki Panoráma hotelbe. Nem tudom, szállóvendégként milyen a cucc, lagzisként csak szuperlatívuszokban szólhatunk róla. Tamás főpincér vaskézzel kommandírozta a nagyon profi pincérgárdát. Munkájukat látva még élesebb lett a kontraszt a pincérek és pincérkedők között. Az egyik legprofibb flash az volt, amikor észrevettem, hogy a salátabár peremét, melyet összecsöpögtetnek a vendégek, 5 percenként letörli egy néni. Valószínűleg a násznép ezt nem detektálta, de én észrevettem.
Minden időre készült el, és a gárda a kötelezőn túl is nagyon együttműködő volt. Sok fővárosi szálló tanulhatna tőlük.
A hellyel kapcsolatban egyetlen negatívumot tudnánk említeni. Mivel a terem maximálisan ki volt használva, a műszaknak egy olyan teremben terítettek, ahonnan nem lehetett rálátni a népre. Erről korábban írtuk, hogy ez nem a legjobb megoldás.
A zenét a veszprémi Rulett együttes szolgáltatta. A zenekar négy évtizedes múltra tekint vissza. Élőben játszanak. (Sajnos, olyan világot élünk, hogy ezt le kell írni.) Dob, szinti, gitár, basszusgitár, ütőhangszerek, trombita. Azaz, a Most múlik pontosanban a trombita, az trombita. A fiúk épp úgy játsszák napjaink slágereit, mint magyar és mulatós klasszikusokat. Repertoárjuk megdöbbentően változatos, és egyik pillanatról a másikra tudnak váltani, valószínűleg a midi-nem-használat miatt. Nem tegnap kezdtem, de hozzájuk fogható együttest kb. kettőt tudnék mondani.
A násznéppel is szerencsénk volt, érdeklődő, figyelmes, kezelhető, megfelelően reagáló csapat jutott ezen a hétvégén.
Már-már patetikus, de öröm volt itt, és ebben a felállásban dolgozni. Ha nem 168 km-re lenne jelenlegi lakhelyemtől, azt mondanám: több tapolcai megrendelést....
Szólj hozzá(m)!