Prológus
Szokás pedig, hogy a vőfélyek, ha közel vannak, hajnalban meglátogatják egymást. Amikor tavaly a szenci Napfényes tavaktól mentem hazafelé, Srejner Attila vőfély kolléga éppen a Montostrojban botozott, a Nostalgia bár izmos pincérével, és a HaveRock együttessel. Amikor odaértem, Atti épp az iskola előtt cigizett, és egy csajjal beszélgetett:
– Ismersz olyan vőfélyt, aki angolul is lagzizik?
– Itt jön e.
A következő héten az örömapa felhívott. Hát így kezdődött.
Ha nagyképű lennék, úgy kezdeném a legutóbbi vitézkedésünkről számot adó bejegyzést, hogy a múlt szombaton finn lagziban jártunk, elvtársak. De hát ez nem lenne igaz, mivel nem tudunk finnül. Az igazság az, hogy egy olyan magyar lagzit csináltunk, ahol a vőlegény finn volt (bár Lappföldön él, szal lehet, hogy lapp, csak nem akarták feszegetni a kisebbségi kérdést), a násznép sorai közt pedig a magyar és a finn mellett szlovákok és csehek voltak. Mivel Mika Waltari nyelvét továbbra sem beszélem, a magyar mellett főleg angolul osztottam az észt, néha elhangzott valami államnyelven is.
Akik azt várták, hogy az Északi-sarkkör alatt egy kilométerre fekvő községből érkező legény egy rénszarvasokon érkező lazachalász vagy favágó lesz, övében Fiskars baltákkal és hasítóékekkel, azoknak csalódniuk kellett, vőlegény urunk ugyanis programozó volt.
Délután négy órakor kezdtünk, ami elég jónak mondható. A lakodalmat a magyar mellett finnül, angolul és szlovákul is beköszöntöttem, remélem, Kósa Lőrinc, aki szerkeszteni fogja a klántagja, Gábor által rögzített anyagot, majd megvágja, ugyanis négyszer annyit szerepelni, mint alapjáraton szoktam, még szerintem is erős aránytévesztés. A finn csak papírról ment, de hát az a kolléga vesse rám az első követ, aki e sorok olvasása után azonnal el tud mondani mondjuk egy finn húsleves-beköszöntőt.
Videózni, mint már mondottam, Lőrinc fia Gábor videózott, a zenét elektronikus és akusztikus formában a Remix együttes szolgáltatta, akikkel az együttműködésem már szintén az ősködbe nyúlik vissza. Tavaly előtt volt olyan, hogy két hónapon belül háromszor voltunk közös lagziban. A fotós a finn örömanya volt. Hát, mit mondjak, sok multitaskingot megértem már, 2002-ben volt egy lagzi, ahol magam is násznagy is és vőfély is voltam, ami aztán már a tudathasadás netovábbja, de olyant, hogy egy örömszülő lagzis szolgáltató is legyen, még az életbe’ soha nem láttam. Új kulturális tapasztalat.
A finnek nagyon aranyos, kedves emberek voltak, örültek, hogy valaki foglalkozik velük olyan nyelven, amit ők is értenek. A lakadár’ azonban rávilágított a két(ill. esetünkben több)nyelvű lagzik technikai nehézségeire is. Jelesül, hogy ha 2-3-szor kell ugyanazt elmondanod, az azok számára, akik mindhárom nyelvet értik, elég uncsi. Ezért a vőfély, saját maga ellen dolgozva, nem futtatja ki a poénokat, nem építi fel úgy a szövegeket, mint egy egynyelvű lagziban, hiszen sietni kell, hogy angolul és szlovákul is elhangozzék a dolog.
Ezt fejben is rendbe kell tenni magában az adott szolgáltatónak, hogy a magyar rész, amihez egyébként (talán?) jól ért, most azért lesz gyengébb, hogy az angol rész (melyhez talán közepesen ért) és a szlovák rész (amit egyébként már nem csinál) érvényesülni tudjon. Ez mindig nagy kihívás. Azonban, szemben az államalkotó nemzettel, a tetszőleges külhoni atyafiak (eddig írhez, skóthoz, amerikaihoz, olaszhoz, angolhoz, némethez, s most legutóbb finnhez volt szerencsém) mindig értékelik, ha valamilyen közvetítő nyelven próbálsz szót érteni velük, a Mikszáth által is megrajzolt atyafiak meg elvárják, hogy a sajátjukon tedd ezt, hasonló terjedelemben és minőségben, mint ahogy az anyanyelveden teszed. /Talán ezért is álltam le már egy ideje a magyar-szlovák lagzikkal, de egyszer, ha majd vége lesz a szezonnak, írunk erről is egy elméleti bejegyzést./ És akkor én most még egy jó csapattal voltam, mert volt már az elmúlt 12 évben, hogy a többségi nemzet nem volt toleráns a kétnyelvűség iránt. A legnagyobb ilyen jellegű pofont 2005 őszén kaptam, gyakorlatilag mindjárt az első szlovmagy lakadárban, pedig rengeteget készültem rá, akkor csak öreg zenész (az öreg jelző nem a korukra, hanem a szakmai tapasztalatukra vonatkozik, egyébként mindketten fiatalok:) kollégáim, Paskó Misi és Gasparik Feri professzionalizmusa segített át a nehéz helyzeten.
De aki két- vagy többnyelvű lakodalmat szervez, annak erre fel kell készülni mentálisan. A tapasztalatom azonban az, hogy a magyar-szlovák lagzik esetében általában nem készülnek fel, sőt, bele se gondolnak, aztán a helyszínen csodálkoznak, hogy miért nem működik a dolog. Kedves T. és H., köszönöm, hogy mindezt a ti szép magyar-finn-angol-csehszlovák lagzitok farvizén hajózva elmondhattam.
A zenekar reggel fél hétkor távozott. Azt hiszem, ez azt jelzi, hogy sikerült felülemelkedni a négy nemzet közötti kulturális különbözőségeken... Ha tehát, atyámfiai, szíveteket rabul ejti egy szőke finn leányka, vagy a hölgyek beleszerelmesednek egy kidolgozott felsőtestű finn hokisba, Svédországba közlekedő hajójárat kapitányába, vagy programozóba, mert ilyen is van, láthattuk, akkor annyi tanácsot mindenképp tudok adni, hogy vegyetek egy – több – karton Finlandia vodkát – ez egyébként tetszőleges egynyelvű lagziban is jól jön –, és a beköszöntőt immáron a Kalevala nyelvén is tudom prezentálni. De finnországi fellépéseket egyelőre, önbizalom és nyelvtudás hiányában, nem vállalok:)
Szólj hozzá(m)!