Hogy vőfélyként szolgáljak, ez itt ma a tisztem – mondja egy széles körben ismert, több kolléga által is kultivált beköszöntő. A mondat minden szava fontos, de legfőképpen a szolgáljak és a tisztem. A vőfély nem viszi a lakodalomba a problémáit, a lakodalomból sem viszi haza, nem emocionálisan, hanem racionálisan, a legtechnokratább négyzethálón átnézve reagál a kialakult helyzetekre, mindenkor a közjót, és az ifjú pár érdekét tartva szem előtt.Van azonban egy vendégtípus, akit az elmúlt évek során nem zártam a szívembe, ez pedig az, aki aprót szór a menyasszonytánc/menyecsketánc során.
Azon boldog vidékekről származó olvasók kedvéért, akiknek pátriájában e botor szokás nem ismert, elmondom, ennek az a lényege, hogy amíg az aprót a vőlegény össze nem szedi, addig az érintett szórógép táncolhat a menyasszonnyal. Az ilyenek persze alaposan felkészülnek, minden zsebük tele van apróval. Ha van 5-6 ilyen vendég, az negyedórával is megnyújthatja a menyasszonytáncot, ami mondjuk egy várandós menyasszony esetében már kockázati tényező is lehet, amúgy csak simán fárasztó. Az ilyenektől, ha éppen a zenekar nem játszaná ezerrel, hogy „Eladó a menyasszony még ötszázért”, a legszívesebben megkérdezném, hogy neked annyit ér a menyasszony, mint az az apró, amit a földre ledobsz? Dobálj százeurósokat, ha annyira dobálhatnékod van. Ja, hogy abból nincs annyi? És az a baj, hogy ezek az emberek még azt is gondolják magukról, hogy amit csinálnak, az netán humoros. Pedig nem.
Persze, mint mindenre, erre is van pozitív ellenpélda. Egy Balaton környéki lakadáréban tanúja voltam, hogy a násznagy 100 000 jó magyar forintot váltott be százasokra, és annak egy részét elszórta a menyasszonytánc alatt. Nyilván azt nagyobb örömmel szedte össze a vőlegény, mint ha egycentesek lettek volna.
Szóval barátaim, hacsak nem kétszázeuróst váltunk fel kéteurósokra, akkor tartózkodjunk ettől a humortalan, haszontalan, kényelmetlen, kínos szokástól.
Szólj hozzá(m)!