Egyszer, ha jól emlékszem 2004-ben, elmentünk februárban evezni a barátaimmal a jeges Vágra. Az akcióról született egy újságcikk – nem, nem a rendőrségi hírekben, mindenki túlélte, és azóta is járunk evezni –, melynek az volt a címe: Az evezés nem nyári sport. Nos, a házasságkötés sem. Aki didergett már a padányi templomban szikrázó fagyban, úgy, hogy 20-30-cal lehetett odaautózni, és Gibbónak kis híján belefagyott az objektív menete a gép testébe, az tudja, hogy házasságot kötni sem kizárólag májusban lehet. Tudta ezt a december 7-ei ifjú pár is.
Mentálisan úgy rendezkedtem be, hogy az októberi megyeri lagzival lezárom ezt a több szempontból is szép szezont, melynek során sok új barátra tettem szert, ahogy ezt az egyik archaikus beköszöntő is mondja. De alig szalagoztam le a vőfélybotot az októberi akció után, hogy eltegyem téli álmára, csöngött a telefon. És ha csöng, menni kell.
Az ifjú párral két ülésben találkoztam, először a vőlegénnyel, aztán pedig mindkettejükkel. Helyszínnek a (magyar) komáromi WF Szabadidőközpontot választották. Jövőre is lesz ott egy esküvőm, így örültem, hogy már korábban kipróbálhatom.
Szombatra virradóra Komáromban leesett a hó, még reggel lesöpörtem és kivágtam a jégből a kocsit, hogy ne indulás előtt kelljen szarakodni ezzel – ugye májusi esküvőnél nincs ilyen probléma. Alig kanyarodtam ki az utcánkból, a műszerfalból nyugtalanító zörgés hallatszott, mely csak nem akart abbamaradni. Hát mi a franc ez? – gondoltam. Sajnos, elszakadt a tachométer bovdenje, így a nap hátralevő részében csak a fordulatszámmérőből tudtam hozzávetőleges információt szerezni a menetsebességemről. De még mindig jobb, mint ha valaki valamilyen szerkezetet helyezett volna el a kocsiban, mondjuk a Černák-perről írott cikkeim miatt.
A menyasszonyt otthon kértük ki, majd a szertartásra a református templomban került sor. Ennek nagy előnye, hogy fűtik, így nem fagysz be a padba.
Innen konvojban indultunk a WF Szabadidőközpontba, ahol a pincérek már jóféle fogadópálinkával vártak bennünket. Sajnos, két autónyi ember lost is space, így csak némi késéssel tudtunk kezdeni. Bekezdtem volna, de hát az egyik autóban a násznagy ült, úgy meg azért mégsem. Videós nem volt, fotós is egy ismerős, aki egyébként nem lagzis, hanem búvárfotós, de most öltönyben jelent meg, nem neoprénben. Muzsikált a Rondo együttes. A zenekar frontemberével, Csicsó Tibivel már összefutottunk párszor, de a teljes zenekarral most volt szerencsém először dolgozni.
A megyeri lagzi zeneileg és helyileg is nagyon erős volt, így befejező aktusnak ideális. Persze, az ember minden hétvégén igyekszik, de az utolsó lagziban még inkább, mert az meghatározza a holtszezon szájízét. Éppen ezért örülök, hogy a Rondóva lehettem, ők ugyanis mindvégig egyenletes színvonalon, komoly eszköztudással és repertoárral, szívvel-lélekkel játszottak. Sok olyan számot is hallottam tőlük, amelyek egyébként nem tartoznak a lagzis mainstreembe, és felcsendült néhány katonanóta is, ami militáns szívemet különösen megdobogtatta. Tibiékkel végig korrekt volt az együttműködés, ahogy a pincérek seregével is. Kezdetben négy, utóbb három pincér dolgozott. Ismerjük már a különbséget, ezek nem pincérkedtek, hanem pincérek voltak, öreg rókák, akik rutinból elfogyasztották a 60 vendéget. Ide öröm lesz visszamenni márciusban.
Az ifjú pár a visszaérkezéskor, szokatlan módon, nem táncolt, hanem énekelt. Bódi Gusztitól adták elő a Hosszú, rögös út című opuszt, amelyet most meg is hallgatunk.
A vendégek között pedig ott ült ennek a lagzimnak a násznagya. Hiába no, ennyi év után már nehéz bárhová is úgy menni, hogy valaki ne ismerje az embert.
Hajnal negyed négy tájban, még egy asztalnyi vendéget odahagyva, a kölcsönös megelégedés jegyében, iszonyatosan zörgő műszerfallal távoztam. Most már bizton mondhatom, hacsak valaki nem hív fel, hogy 28-án nagyon sürgősen szeretne egy esküvőt, akkor ennek a szezonnak vége.
Stick down.
Szólj hozzá(m)!