(Na ki tudja guglizás nélkül megmondani, kitől van a cím?) Még tavaly érkezett egy megkeresés, eredetileg magyar-német nyelvű vőfélyt szeretett volna a párjával Goethe hazájában lehorgonyozott menyasszony. Thomas Mannt továbbra is csak fordításban tudom olvasni, és ami az idegen nyelveket illeti, továbbra is csak magyar-angol lagzikat szoktam vállalni, de mivel jobbat nem találtak, beérték velem is. A lagzit eleve péntekre foglalták.
A menyasszony kellően kommunikatív volt a távolból, egy alkalommal pedig, mikor itthon járt, vele és az örömapával személyes egyeztetésre is sort tudtunk keríteni, illetve, vendégeskedtek is ebben a lagziban, ahol én dolgoztam, ám ott részletes megbeszélésre értelemszerűen nem volt mód, csak egy rövid small talkra.
A lagzi délutánján azért felhívtam Leczkési kollégát, az eseményt zenélő Ritmo együttes frontmanját, hogy elbeszélgessek vele arról, ő milyen elvárásokkal közelít a délutánhoz. Ez volt ugyanis jövőre 15 éves pályám első olyan lakodalma, ahol nem volt esküvő. Az ifjú pár már Germániában kimondta a boldogító igent, és volt is ott egy kisebb lakadáré, amin azonban az itteni rokonok, elsősorban gazdasági, és részben mobilitási – nagyszülők – okokból, alacsonyabb számban vehettek részt. De a lagzi nekik is jár. Ez nem kérdés. Az ifjú pár tehát úgy döntött, lesz egy magyar(os) lagzi is. Ez a szép a multikulturalitásban.
Az eseményre a Berek vendéglőben került sor. Dolgoztam már itt párszor, utoljára Imre és Anikó lakodalmában, ami már nem tegnap volt, ha jól tudom, ott már gyermek is van:), de a hely semmit nem változott. És ez most pozitív értelemben mondom. Korábban is jó volt itt dolgozni, mert nagyon képzett, precíz, együttműködő pincér csapattal dolgoznak. Most Gábor volt a főpincér. Négyen serénykedtek, ami 33 emberre több mint jó.
Zenélt a Ritmo, akivel idén többször is lagziztam már együtt, év végére muszáj lesz összeszámolni, pontosan hányszor, így már félszavakból, odavetett tekintetekből is megértjük egymást. Persze, a sikeres együttműködésnek nem feltétele a korábbi együttdolgozás, csak a kellő nyitottság és tolerancia, amire ékes bizonyíték a következő nap, amikor teljesen ismeretlen brigáddal csináltunk vállalható eseményt, de azért jobb, ha spanokkal megy dolgozni az ember. A fiúknak – beleértve Katit is:) – sztem most mentálisan az okozta a legnagyobb nehézséget, hogy be kellett látni, ha 8 pár fent van a táncparketten, az itt már félház. Pereden meg zokognának, ha csak ennyien táncolnak.
Fotózott Decsi Katalin Újvárból, videós nem volt.
A kisebb létszámú lagzi igazi kihívást jelentő műfaj minden lakodalmas szolgáltatónak. Bizonyos vonatkozásaiban olyan, mint a nagy, mégis sokban más megközelítést kíván. Mivel most egy héten belül két kisebb lagzink is volt, a közeljövőben biztosan foglalkozunk majd ezzel elméleti szinten is. Addig is Auf Wiedersehen!
És ezt meg kell mutatnom, pusztán gyakorlati okokból, tapasztalatszerzés és okulás gyanánt azoknak, akik még csak tervezik a lagzijukat, és akarnak süteményt adni a násznépnek, mert olyan is van, hogy nem. Ezt a dobozt, amellett, hogy nagy beekasztós fülei vannak, egy praktikus megoldás is védi a parkolóban való szétnyílástól: a "markolatot" alulról még egy praktikus fül is öleli alulról, amely a markolat egyik szárából jövend. A boldog süteménytujadonos ezt is markolja, a doboz így nem tud kinyílni. A legkisebb is számít:)) Akinek már nyílt szét sütisdoboz a parkolóban, az tudja, miért írom ezt:)
Szólj hozzá(m)!