Az idei lagzis szezont nem dolgozva zártuk. Októberben az utolsó lakodalomban, amelyen alkalmam nyílt részt venni, vendégként voltam jelen, így megszokottól eltérően családi körben érkeztem, s személyesen is átélhettem mindazt, amit más lagzikban csak kívülről látok. Igen, a lakodalom nem gyermeknek való műfaj.
Zoli barátom (mivel most nem vőfély voltam, az első posztban rögzített adatkezelési és titoktartási elvek sem érvényesek) hosszú idő, a szó összes lehetséges értelmében vett hosszas keresés és túrázás után találta meg élete párját Zsófi személyében. Pár év után úgy gondolták, nem várnak tovább, hanem összekötik életük fonalát. Zoli, ismervén életemet, és az azt keretbe foglaló Botnokság Sacrát, amikor még csak körvonalazódott az időpont, megkérdezte, mikor érnék rá. Mondtam, hogy októberben csak azon a bizonyos a hétvégén. Ez nekik is megfelelt.
Nem várok el senkitől ilyen fokú toleranciát, sőt, senkitől sem kérem, hogy hozzám igazítsa élete legfontosabb napjának dátumát, de azon se lepődjön meg, ha nem tudok elmenni, akkor sem, ha nem az én barátom, hanem a feleségem barátnője. Ahogy a klasszikus mondta: neberte to osobne. De aki január végén hív meg a májusi lagzijába, az jó ha tudja, hogy részvételem lehetetlen. Ez aztán a méltatlan „de nem lehetne, hogy csak most az egyszer…” előszobája. Alapvetően békés, higgadt, nyugodt ember vagyok, akinek fát lehet hasogatni a hátán, de az ilyesmi, érkezzen akárki részéről, nagyon ki tud hozni a sodromból. És mit mondok annak, aki már egy éve lefoglalt arra a dátumra? Hogy van a rokonságomban/baráti körömben egy gyorstüzelő, aki nem tud projektálni? 14 év alatt felépített tisztes szakmaiságom veszélyeztessem? Ugye ezt senki sem gondolja komolyan. Szal kerüljük el, hogy mindkettőnknek szar legyen. (Bár azon barátaim listája, akik lakodalmukba invitálhatnának, az idő múlásával egyre szűkül…, náluk meg most nincs kilátásban.)
Lóránt barátom írja a Lakadáré című, immáron elfogyott lagzis sikerkönyvben, hogy a késők gyakran hivatkoznak arra, hogy a gyerek alszik. Háromgyermekes családapaként biztos tudja, miről beszél, de ezúttal a másik oldalról, magam is megerősíthetem, hogy a gyerek olyankor, amikor időre kell menned, mindig tovább alszik. Így a komáromi református templomba már csak a menyasszony után értünk be. Flóri, aki vőfélyként szolgált ezen az estén, nagyon helyesen, nem engedte, hogy az emberek a menyasszony után bemászkáljanak, hanem, amíg az Úr asztala elé nem ért, a testével tartotta vissza őket. Igen, aki késik, szarjon sünt, nincs ezen mit szépíteni. Aki nem tudná, ilyenkor azért nem szabad a későket ráengedni a menyasszonyra, mert benne lesznek a képben. Ez fotón és videón egyaránt csúnya. Vannak falvak, ahol ehhez a testi épségünket kell kockáztatni, de hát minket ezért hívnak.
Mivel Zoli maga is szakmabeli, ezért az esküvő is sokkal tovább tartott, mint egyébként, két kórus volt, hosszabb és szakmaibb prédikáció stb. Annababát nem nagyon kötötte le, így ő az anyjával mászkált a karzaton, nem volt zavaró. Gratulátorból a fenti okokból szintén több volt. Amikor májusban ugyanitt eskettem, a menyasszony majd’ szétfagyott szegény, mire lementek a jókívánságok. Ezúttal az időjárás kegyes volt hozzánk.
Innen a Fiestába mentünk. A céggel már dolgoztam együtt korábban, akkor catering formájában. A bazi nagy árvizes lagzimba ők szállították a tápot, akkor meg is jegyeztem, hogy cateringhez képest olyan pontossággal, hogy sok helyszínnek helyi kiszolgálással se megy úgy. A főnök emlékezett rám, váltottunk pár szót, megittunk egy pálinkát. Há mer most lehet, nem igaz?
Videós nem volt, fotózott Töltésy Rudi, muzsikált a csallóközi Royal zenekar, amelyik az újabban támadó extended Hollósy Band mellett/előtt a régió utolsó classic élőzenekara.
A vőffy kolléga produkciójából elég sok dologról lemaradtam, lemaradtunk, mivel a gyereket kellett fegyelmezni, akit megigézett a fotocellás ajtó. Alapvetően ez nem zavart volna, de az ajtótól nem messze ott dübörgött a nagyon forgalmas komáromi főút, így alkalmanként be kellett avatkozni. Csak azt követően jött egy kis nyugi, hogy hazavittük őt, átadva a nagyszülőknek.
Hol a botom?
A lagzit egy – egyébként MINDIG, de most kivált – felesleges menyasszonylopás is borzolta, ami némi pszichotréninget is bemozgatott utána. Enélkül szerintem mindenki kibírta volna.
Az ifjú párnak szeretném megköszönni, hogy ebben az évben is alkalmam nyílt legalább egyszer megtapasztalni, milyen a másik oldalon ülni-állni. Kell ez a fajta visszajelzés az embernek, hogy ne gyöpösödjön be, és nézőpontja ne váljon teljesen egyoldalúvá. Köszönöm a Royal zenekarnak, hogy betanultak egy szeletnyi Rammsteint is a kedvemért, 14 év alatt ez volt az első lagzi, ahol kedvenc zenekaromtól is felhangzott egy részlet. Ahogy a klasszikus vicc mondja, kicsi dolog, de jól esik. Természetesen záróráig maradtunk, kihasználva a ritka alkalmat. Négy után távoztunk, az utolsó körből.
---------------------------
Ha szeretnél Lakadárét, írj a lacivofely@gmail.com címre.
Tűzijáték a lagzidra. Tényleg nem annyira drága, mint amennyire szép.
Szólj hozzá(m)!