A Lakadáré című könyvünkben, a számos hasznos esküvőszervezési tipp és tanács mellett megírtunk pár anekdotát is. Vannak köztük vidámak, és nem annyira vidámak is. Döntsétek el ti, hogy ez melyik csoportba tartozik:)
Így esett…
A pap áldást mondott az ifjú párra meg a násznépre, aztán úgy, ahogy illik, mindenki kivonult az Isten házából. Odakint már kisebb tömeg verődött össze „virágosokból”, leselkedőkből, hétköznapi ruházatú gratulálókból. Ebből láthatta a násznép – na meg ez a csallóközi falu is –, hogy milyen sokan szeretik ezeket a fiatalokat, akik néhány perccel korábban mondták ki a boldogító igent. És nemcsak hogy kimondták, valóban boldogok is voltak! Szép volt ez az őszi szombat. A plébános illendően kezet fogott először a menyasszonnyal, aztán a vőlegénnyel, mosolyogva távozott, helyet adva mindenkinek, aki a jó és a szép, az öröm és a sok gyerek kívánságával érkezett a templomhoz. Elkezdődött a gratuláció.
A vőfélynek ilyenkor ügyelnie kell arra, hogy mindenki beálljon az általa meghatározott sorba, aztán hogy az ifjú pár körül ne alakuljon ki tolongás, meg arra is, hogy a videós kényelmesen rögzíthesse mindenki pusziját, meg persze arra is, hogy a menyasszonynak átadott virágköltemények eggyel arrébb (a koszorúslány ölelésében) állapodjanak meg, meg arra is, hogy… Szóval jómagam is ügyeltem eléggé összetett feladataimra. Úgy éreztem, sikerrel, hiszen minden zökkenőmentesen alakult. Ekkor vettem észre egy mosolygós úriembert, aki egy dobozt tartott a kezében. „Na, ez vajon mi lehet?” – futott át az agyamon, de nemsokára közelebb került hozzám az arc, hozzám hajolt és suttogva mondta: „Vőfély úr, ebben a dobozban két galamb van. Szeretném ezt az ajándékot átadni az ifjú párnak, de kérem, mondjon hozzá valamit.” A kérést elraktároztam magamban és nem is lepődtem meg nagyon. Bár éppen dolgom akadt: egy terebélyes hölgyet kértem meg, ha már gratulált, szíveskedjék tovább haladni, mert éppen a kamera előtt áll. Bocsánatot kért, továbblépett, én meg visszafordultam a galambos dobozt szorongató úr irányába, aki egyre közeledett az ifjú párhoz. Gyorsan átgondoltam, mit is zenghetek a galambozáshoz, s mire fejemben összeállt a mondandó, az ember már ott is volt.
„Hölgyeim és uraim! – kezdtem, és (minő fura jelenség!) mindenki reám vetette tekintetét. – Ez az úr egy különleges ajándékkal lepte meg az ifjú párt… Kedves fiatalok! Fogadjátok szeretettel e meglepetést!” Ekkor már a vőlegény kezében volt a doboz, amiben elkezdődött a mocorgás. A galambok valószínűleg megérezték, hogy néhány pillanat és repülniük kell! Mit repülni?! Szárnyalni! Szárnyalni boldogan, szabadon a nagy őszi felhők felé… végre! A doboz fedelét a menyasszony és a vőlegény közösen nyitották fel.
És valóban! Két szép galamb volt benne! S a két szép galamb – a hosszú rabságból szabadulván – kiröppent a magas ég felé, néhány kisebb kört leírtak röptükben az őket csodáló emberek feje fölött, aztán fröccs! egyikük 15 cm-es csíkkal „megjelölte” az én szép vőfélykabátomat, ami természetesen ebben a lagziban is éppen rajtam volt! Mit mondjak? Szívesebben néztem volna még tovább a galambok röptét, de így volt ezzel az örömanya is, aki észrevette a malőrt és azonnal a segítségemre sietett. Nálam termett és egy „jaj hadd segítsek”-kel meg egy papír zsebkendővel szétkente rajtam a szart.
Hogy mi lett a történet vége? A Lakadáréban te is elolvashatod:) Rendelni a szerzőknél, vagy a jobb oldali hasábban levő e-mail címen tudsz. 12 euróért szinte ingyen van. (Igen, Magyarországra is szállítunk.)
Szólj hozzá(m)!