Te tudod, mit csináltál húsz éve ezen a napon? Én nagyon jól emlékszem. Nagy nap ez a mai, barátaim az Úrban. Legalább két embernek rajtam kívül: Ildikónak és Szilárdnak, akik ma húsz éve mondták ki a boldogító igent. A Vőfélyblog "hasábjairól" ezúton is nagy szeretettel köszöntjük őket, és még sokszor húsz évet kívánunk!
Na ilyent többet soha nem csinálunk! Nem veszünk fel rövidujjú inget a lagziba! Viszont az órám ugyanaz a Casio, amiben 2014-ben az első félmaratonomat futottam. Szeretem a tartós dolgokat!
És jeles nap a mai számomra is: az ő lagzijuk volt az 1. azaz első, amit csináltam ahol vőfélyként szerepeltem. Törzsolvasóim talán már tudják a sztorit, hogyan lettem vőfély, hiszen azt a honlapomon és a Lakadáré című lagziskönyvünkben is leírtam. Mivel azonban diszkrécióm legendás, adatvédelmi policym pedig még a GDPR előtt is szigorúbb volt, mint a jogszabály maga, ezért soha nem mondtunk neveket, és nagyon ritkán mutattunk képeket. Most, a jubileum okán kivételt teszünk. Ők azok, akikről az eredettörténet szól.
A bejegyzés 14 órakor élesedik, emlékeim szerint ekkor mentünk menyasszonyt kikérni. Ezt ábrázolja ez a kép. (Itt és a továbbiakban: nem tudom, honnan vannak a képek, hogy ez a "rendes" lagzis fotósé-e, vagy családi, ha megszerzem az információt, természetesen jelölöm.) Még a csokor átadása előtt vagyunk, de még erről a papírképről telefonnal visszafotózott, majd számítógépbe áttöltött reprodukción is egyértelműen látszik, mennyire feszült vagyok. A kikérést, búcsúztatást, azt nem lehet elbaszni, akkor kész, hajnalig már csinálhatsz bármit, akkor is te leszel az, aki elrontotta a búcsúztatást. A kikérőverset az unokatestvérem férjétől szerváltam, aki szintén volt alkalmi vőfély, mert az őskönyvben, amiből a többi szöveget tanultam, nem volt kikérés, csak búcsúztatás.
Nem ma kezdtem. Az ifjú fotós kollégáknak mondom, ez nem Photoshop, amikor még filmre fotóztak, volt olyan, hogy fekete-fehér film. Te már ezzel nem tudnál dolgozni, mert 2000 képből választasz ki egy jót, régen pedig 5 filmmel indultak egy lagziba.
Innen a komáromi Szent András templomba vonultunk át, gyalog, majd Nagymegyerre mentünk, a teniszpályákhoz. Nem tudom, mi a vendéglátóipari egység tisztességes neve, (ill. hogy működik-e ma) mert mindenki csak úgy hívja, hogy a teniszpályáknál. Ez egy kisebb lagzi volt, az első a baráti körben. A szolgáltatói asztalnál magam mellett egy szabad helyet hagytam, oda raktam a jegyzeteimet, és minden megszólalás előtt még egyszer elolvastam a verseket. Ha te is ilyen szinten vagy, akkor vagy várj még, vagy ne kérj érte pénzt, ahogy én is tettem.
Ha megtaláltál, írd meg kommentben!
Az eseményről videót is kaptam. Nagy nehezen sikerült szerezni egy eszközt, amivel bele tudtam újra nézni. Kíváncsi is voltam, mert az idő azért mindent megszépít. Nyilván hangosabban kell beszélni, jobban kell artikulálni, s bár referenciafilmnek nem ezt adnám (sőt: egyáltalán nem adok referenciafilmet. Aki így keres, azokat nemes egyszerűséggel átirányítom más kollégákhoz, mert nem egymást keressük.), összességében nem vállalhatatlan. Mindezt talán az előtte levezetett tábortüzeknek, és az öt évnyi vezetőképző tábori előadásoknak köszönhetem.
Ott és akkor egyszeri alkalomként tekintettem erre az estére. Aztán alig egy évre rá úgy hozta a szerelem, hogy egy másik kedves barátom is a házasélet tövisekkel szegélyezett, ingoványos útjára lépett, de ez már egy másik történet.
Ez alatt a húsz év alatt nagyon sok minden történt. Részben erről, ennek egy szeletéről szól e a Vőfélyblog is, a Lakadáré is, egy készülő új projekt is. Bent vagyok közel 500 család fényképalbumában és nappalijában VHS vagy DVD formájában. És remélem, emlékeik pozitív tartományában. Hálás vagyok mindenkinek, aki élete legjelentősebb napját rám bízta.
Két évtized alatt számos értékes emberrel ismerkedtem meg. Ahogy az egyik archaikus, ma már szerintem nagyon kevesek által mondott beköszöntőben hallhatjuk: "de ahogy itt körülnézek, örvendezve látom, hogy akad itt számos jó ismerős barátom". Így van ez a kollégákkal is. Az 1989-től életemet meghatározó cserkészet mellett kaptam még egy, nagyon szoros szakmai közösséget, mely tagjainak egy részével a lagzikon kívüli tartományban is tartjuk a kapcsolatot. S bár ez egy ünnepi alkalom, álljunk meg egy percre a görgetésben, és emlékezzünk meg azokról, akik ez idő alatt odahagyták a kultúrházakat, és már a transzcendens szférában vannak. Elkezdeném felsorolni őket, de félek, hogy kihagyok valakit. Ők is részei közös történetünknek. Így íródunk mi, a nagy felvidéki magyar lagzis narratíva. S hogy e szövedéknek magam is egy szála lehetek, ennek a húsz évvel ezelőtti, agyonstresszelt szombatnak köszönhető. Hogy megérte-e? Semmit sem csinálnék másképp, mert minden, amit tettem, vagy nem tettem, az hozzájárult ahhoz, hogy az az ember legyek, aki vagyok. Köszönöm ezt nektek!
És akkor mondjuk együtt, ahogy szoktuk: éljen az ifjú pár!
Szólj hozzá(m)!