A magyar zenei élet egy jeles személyiséggel lett szegényebb, mikor Anyalai Pepes Sándor – aki a jó borok mellett a másik legnagyobb marketingeszköze volt Kürt községnek – visszaadta lelkét Teremtőjének, úgy döntve, hogy most már az égi zenekarban fogja húzni, Halmos Bélával, aki nem sokkal előtte ment el.
A magyar zenei életnek e sorok hangszertudatlan írója nem része, így annak nevében nem beszélhet, de Kürttel és a családdal gyászol a honi lagzis szakma is. Szerencsésnek mondhatom magam, mert Sanyi bácsiéhoz képest cigarettányi lagzis pályámon többször is megadatott, hogy vele és bandájával lagzizhattam. Biztosan lesznek majd komoly, szakmai nekrológok, én most három rövid flash-sel búcsúzom a régi prímásiskola egyik utolsó nagy egyéniségétől.
Somogyi Tibor felvétele/Új Szó
Az első közös lagzink 2003. szeptember 6-án Komáromban volt, a Tiszti Pavilonban. Akkor én még nagyon kis kezdő voltam – ugyebár 2001-ről mozgok a pályán –, mondhatni, ki se láttam a bot mögül. Nem túlzás azt mondani: talán nem is voltam méltó rá, hogy ekkora zenészekkel dolgozzak együtt.
Akkor még nem voltunk EU-tagok, és senki se mondta a bandának, hogy a színpad melletti kis szeparéban ne dohányozzanak. Annak ellenére, hogy az unokája lehetettem volna, hajnalig következetesen vőfély úrnak szólított.
A lagzi technikai szempontból nem volt egyszerű, egy komáromi, urbánus rokonság találkozott egy vérbő kisújfalusi brigáddal, de múltkor, rakodás közben kezembe került a DVD, beletekertem, és ma is vállalhatónak tartom. De most már a zene miatt is végig fogom pörgetni. Mert olyan már sosem lesz.
2005. szeptember 10-én különböző, itt most nem részletezendő okokból emberileg nagyon rossz passzban voltam. Az út újra a Tiszti Pavilonba vitt, újra a Pepes-bandával. Vőfény úr, valami konyakot nem lehetne intézni? – kérdezte a brácsás. Há má hol ne, művész urak.
A szünetekben Sanyi bácsi nagyon nagy átéléssel beszélt a zenéhez fűződő viszonyáról, az apja hegedűjéről, unokáiról, akik közül többen muzsikusok. Ekkor figyeltem meg, milyen metakommunikció folyik a zenekarban. A prímás a szeme villanásával irányította a bandát, vagy éppen a vonója intésével állította fel vagy ültette le zenészeit. Hajnalban asztaloztak. Lacikám, most már tegeződjünk! – mondta az örömapa a nótakört követően.
2011. augusztus 27-én volt tudomásom szerint az egyetlen olyan lagzim, amely a női fight-tal végződött, így nem írom le, hol. Ez volt az utolsó közös lagzink. Amikor berobbantam a tágas, felújított kultúrházba, a banda hangolt. Kezet fogtam Pepessel, klasszikus Hogy tetszik lenni?, majd elővettem a menetrendet, hogy átbeszéljük. "Neki mondja! – bökött vonójával egy őszbe hajló, alacsonyabb zenész felé, asszem, a veje vagy a fia volt – Ő a prímás!" Ez hidegzuhanyként ért, de sem az idő, sem az alkalom nem volt megfelelő az okok boncolgatására, ahogy Freddy is megmondta: Show must go on! A banda hozott magával egy nótaénekesnőt is, aki, amíg az instrumentális számok mentek, elmondta, hogy Sanyi bácsi egészsége már nem a régi, és nem bírja végigállni a bulikat. Márpedig aki prímás…
Sajnáltam, hogy a több nációból álló násznép nem mindig tudta értékelni a művészek által nyújtott produkciót.
Július 21-én, délután, mire a kürti borfesztivál hátsó színpadáig ittuk magunkat, már elég késő volt, az utolsó pár nótára értünk oda, aztán a banda pakolt. Ő már nem volt velük.
Prímás úr, köszönöm az együtt átmulatott éjszakákat, legyen magának könnyű a föld!
Szólj hozzá(m)!