Nem vagyok református, de lehet, hogy ebben az eleve elrendeltetésben van valami. A szeptember hetedikémet, ahogy kell, tavaly ősszel lefoglalta egy ifjú pár. Megbeszélés is volt, meg minden, aztán július 9-én jött egy SMS. Ezt nem szeretem annyira, aki vissza akarja mondani a lagzit, legalább annyi fáradságot vegyen, hogy felhív, asszem, ez így korrekt, bár a visszamondások anatómiája megérne egy külön fejezetet. Mivel szeptember egy frekventált hónap, biztos voltam benne, hogy fog jönni valami a helyére, hisz sokan vannak, akik nem sietik el a szervezést, augusztus 28-án is hívtak, hogy szeptember hetedikén nem tudnék-e Pestre menni vőfélykedni. De már nem tudtam, mert valahogy július derekán, pár nappal a lemondás után már le is foglalt egy újabb ifjú pár. Ahogy a másik blogom mottója mondja: There must be a reason/For the way things have to be. Valamiért nekem most nem Nagypakára, hanem Felsőpatonyba kellett mennem.
Korábban már írtuk, alapvetően két féle település van: ahol már csináltunk lagzit, és ahol még csak fogunk. Felsőpatony ez utóbbiba tartozott. Idáig. Így számomra új volt minden, a falu, a staff, a kultúrház. Ennek ellenére hamar megtaláltuk a közös hangot mindenkivel. A főszakácsot, Mirot Rétéről szervezték ki, az az iskola, amelyik, ha 22 óráról van szó, inkább 21.55-re készíti el a kaját, nehogy csússzon. Az ilyenekkel öröm együtt dolgozni. (Egy korábbi posztban írtuk, hogy a szakács, ha akarja, rommá tudja szívatni a vőfélyt.) A pincérek, Józsi vezetésével kitanultak voltak, négyen nyolcvan emberre, szal némi túlzással megették őket.
Fotózott Fodor Mihály, videózott elfelejtettem milyen Szabolcs. Zenélt Poláček Marián és József, azaz a Tesók Légről. Lég valahogy kiesik a revíremből, biztos van nekik saját vőfélyük, mert utolszor 2006-ban voltam a faluban, akkor is úgy, hogy Nagypakán. A fiúk két szintivel öt éve nyomják. Repertoárjukban a klasszikusok mellett felbukkannak a neomulatósok is. A fotózás miatt 8-kor kezdődő, 9 körül befejeződő vacsora után viszonylag gyorsan felpörgették a tömeget, és mindig volt valaki a parketten reggelig. Aki szeretné hallani őket, egy csécsépatonyi restiben szoktak játszani.
Hajnalban – mivel az ifjú pár hintóval közlekedett a szertartás után – eljátszottuk a kocsist is. Mivel a kocsisnak kiszemelt kedves rokon, valószínűleg tudatmódosító szerek komplex befolyása miatt már szövegértési gondokkal küzdött, a játék nem volt annyira pörgős, de a közönség a fokozott helyzetkomikum okán humorosnak találta.
Most bánom a Vőfélyblog szigorú adatkezelési elveit, mert az, ahogy az ifjú pár megismerkedett, nagyobb publicitást kívánna, a megbeszélésen egyenesen azt mondtam nekik, hogy ha Amerikában lennénk, akkor belőlük tuti filmet forgatnának, de ez maradjon az ő titkuk.
Amikor végigzörgettem a hajnali 63-ason, Hegyétén Bertók Pityuék még javában büntettek. De vőfély már náluk sem volt.
Szólj hozzá(m)!