Vőfélyblog

Zsigárd egy kedves kis falu, lagziztam már ott. Így egy kicsit örültem is, mikor lefoglaltak május 3-ra, Zsigárdra, hisz az ember mindig szívesebben megy olyan helyre, ahol már megfordult valamikor, pályafutása során. Azonban a zsigárdiak csaknem jelentkezte, csaknem jelentkeztek. Mivel már rutinos vagyok, és tudom, hogy a hosszú hallgatás ritkán jelent jó, felhívtam őket, hogy mi a pálya. (Erre egy nagyon szomorú kulturális tapasztalat tanított meg. Az évek során kénytelen voltam megtapasztalni, hogy vannak olyan emberek, akikben annyi tartás sincs, hogy ha más választanak – amiben semmi probléma nincs –, akkor ezt megmondják.) Hívom én is az örömanyát. Nagy sokára sikerül. Há’, az a helyzet, hogy olyan zenekart híttunk, amelyik hoz vőfínyt is, nem baj? – mondja el nagynehezen az örömanya. Persze hogy nem, asszonyom, de mégis ezt nekem honnan kellene tudnom?

Aztán pár nap múlva jön egy sms az egyik vőfély komától: H.-ék Zsigárdról, mond ez neked valamit? Kiderült, hogy felhívták őt is, meg még pár embert a klánból, de mindenki azt mondta, hogy csak én vagyok szabad azon a hétvégén. Hát, így jártak. Valszeg befürödtek a zenekari vőféllyel, és most kapkodnak, De májusra már csak olyant fognak találni, akinek visszamondták, mert a május és a szeptember, az még az előző évben elkel.

Ez a problémakör felveti az előleg/foglaló és a szerződéskötés kérdését, melyről majd egy későbbi posztban fogunk értekezni.

***

Aztán vannak szomorú esetek is. A héten Vörös Pisti küldött rám egy lagzit. Május 31-re. A dátum természetesen rég kilőve. Ajánlani se tudok senkit, mert akit ismerek, az mind foglalt. Kérdezem a legénytől, hogy hát mé most keres vőfélyt, hisz még a legrosszabb esküvői naptárban is benne van, hogy fél évvel a lagzi előtt keressen vőfélyt… Mondta, hogy neki volt is, csak két hete visszamondta.

Ez a problémakör felveti az előleg/foglaló és a szerződéskötés kérdését, melyről majd egy későbbi posztban fogunk értekezni. Mindenesetre az ilyen vőfélyt meg kell keresni lapátnyelekkel meg bézbólütővel, hogy ne tudjon elmenni abba a lagziba sem, amit a becsapott delikvensé helyett elvállalt. Az ilyenekből hiányzik az elemi tisztesség.

***

Vasárnap sétálunk a barátnőmmel a Duna parton. Csöng a tellám. Az úr már hívott múlt csütörtökön, de nem mondom meg neki, hogy már beszéltünk, annyira kétségbe van esve, hadd higgye, hogy egy újabb szalmaszál vagyok, amelybe belekapaszkodhat. Május 31-re keres vőfélyt. Vele nem toltak ki, ő csak simán elaludt. Megadom neki az alaptriász számát. Kiderül, hogy már mindet hívta. Mondok neki még két vőfélyt, akikért már nem tenném tűzbe a kezem, de aki elaludt, az ne válogasson. Kiderül, hogy azok is kilőve. Mondom neki azokat a számokat, amelyek tulajdonosait már nem is ismerem, csak valamikor valaki megadta. Mondom neki, hogy az egyik utolsóként mondott vőfély jóval drágább, mint az előtte elmondott összes többi. Azt mondja erre, hogy ő már hat-hétezer koronát is megadna, csak legyen vőfélye… A legjobbak meg elkeltek alapáron. Hát, ilyen is van. Ez egy szomorú történet, mert ő a maradék elv alapján valamit gyarló vőfélyt fog találni, és azt fogja túlfizetni.

1. Ezt bárki mondhatja.

2. És ha az volt, akkor mi van? Ha valakinek autószerelő volt az apja, akkor az genetikailag tud motorblokkot cserélni?

Az ilyesfajta családfázást minimum szánalmasnak tartom. Jó alap a vőféllyé válás útján, ha valakinek az édesapja vőfély – vagy az anyukája nőfély, mert ilyen is van, és virágozzék minden virág! Bár, ha azt nézzük, mennyi stresszel jár ez a munka, akkor szerintem ilyent jóérzésű ember nem kíván a gyerekének. Ha viszont arra fókuszálunk, hogy mennyi bulizással, csajozással stb., akkor meg miért ne…

Tovább.

(Legelőször is nulladik pontként mondjuk el, hogy amikor még virult a tradicionális, - bővebben Ferdinand Tönnies is megírta: Gemeinschaft und Gesellschaft a jeles szakmunka címe, és magyarul is olvasható –, akkor természetesen mindenkinek a családból volt vőfélye itt, felénk, a Dél-Csallóközben. Így 1930-ban erre a kérdésre csak az a válasz létezett, hogy: Persze, csakis, szégyen, akinek nincs ilyen a családjában! De ennek már rég vége. Ennek tükrében olvassuk e bejegyzést.)

Végigzongoráztad az előző posztokban felsorolt össze lehetőséget, de nem sikerült egy vőfélyt sem találnod? (Miközben ezt a posztot írtam, felhívott egy nagymegyeri anyuka, aki a július 12-i hétvégére szeretett volna vőfélyt egy vegyes lagziba. Én voltam az ötödik a sorban, akit felhívott, és nekem se volt jó az a hétvége, éppen szabadságon leszek akkor. Adtam neki két számot, tudom, hogy a megadott kollégák is foglaltak azon a hétvégén, de hátha ők tudnak neki valami jót mondani.)

Tovább.

Ha a kiszemelt vőfély már foglalt, akkor verhetjük a fejünket a falba, hogy a májusi menyegzőnket miért januárban kezdtük szervezni (különösen a gyorstüzelő férfiak tehetik ezt, akik sürgősebben szerveznek lagzit az átlagnál). Ám miután a felhívott dolgozó azt mondja, hogy „Hát, nagyon sajnálom, kedves uram/kisasszony/anyuka, de arra a bizonyos szombatra nem tudom vállalni”, nem kell egy hangos „A picsába!” felkiáltással lecsapni a telefont (történt már ilyen!), hanem:

a, meg kell tőle kérdezni, hogy ő kit hívna a saját lagzijába. Egy vőfély a sajátjába biztos nem valami kutyaütőt vinne, így garantáltan fog tudni adni pár jó telefonszámot. Ha engem keresnek, és foglalt vagyok, általában megkérdezem, hogy hova kellene menni, és a környéken lakó három-négy kolléga számát lediktálom. Ennek semmi köze a konkurenciához, ki merem jelenteni: ilyen a vőfélyek között nincs. A fotósok és a videósok nagy többsége gyűlöli egymást, mivel nem egyedül dolgoznak, hanem több operatőr/fotós dolgozik be nekik, így egy hétvégére nem egy, hanem 2-3-4-5-6 lagzit is fel tudnak venni, és ugye a Red Ocean Strategy-ben gondolkoznak, nem a Blue-ban. A vőfély viszont maga van, mint a hosszútávfutó. A videóscápa magához köti az inasokat a 80-200 ezer korona értékű kamerával vagy fényképezőgéppel, amit egy bedolgozó falusi tanítónak vagy egyetemistának esélye se lenne megvenni, s nem tud önállósodni. A bedolgozó így lojális a munkaadójához, aki ugyan nem fizeti őt túl, de rendszeres mellékjövedelmet tud neki biztosítani, amitől ő jobban él, mint az átlagos egyetemista, és 3 év lagzizás után vehet egy használt autót. A vőfélynek viszont nem éri meg betanítani senkit, ugyanis minden infrastrukturális beruházás egy bot, és ha a tanonc nem túl nagy barom, akkor egy éven belül önállósodik. Ha meg baromarcú, akkor kár bele ölni az energiát. Szóval ha egy vőfély foglalt, és megkérjük, hogy ajánljon valakit, biztosan fog segíteni, mert egy hétvégén csak egy lakodalomba tud elmenni. És ha nekem már van lagzim, nem tökmindegy, hogy egy ugyanazon a napon levő lagziban ki fog vőfélykedni? Ugyehogy!

b, gondoljuk át, mennyit ér nekünk az a vőfély! Régen azt mondták, egy újmisés áldásért érdemes egy bocskort elkoptatni. Egy jó vőfélyért is érdemes pár telefonhívást megejteni. Ha több olyan lakodalmi szolgáltató is foglalt a mi szombatunkra, akikhez ragaszkodunk, esetleg gondoljuk át, hogy az egész lagzit átszervezzük péntekre. Úgyse jó egy lakodalmat túl korán kezdeni, mert hamar elfárad a násznép. Ha valakik szeretik egymást, tökmindegy, hogy milyen napon házasodnak. És ha valaki szétcsapja magát a pénteki lagzin, két napja van rá, hogy rendbe jöjjön. Budapesten már teljesen standard a pénteki lakodalom intézménye, vidéken esetleges, nálunk, Szlovákiában pedig ritka, mint a fehér holló, de erről majd egy későbbi posztban értekezünk.

Persze, sokan gondolhatják, hogy azért propagálom a pénteki lagzit, hogy a vőfélyek egy hétvégén kétszer is lagzizhassanak. Aki így gondolja, annak azt ajánlom, próbálja ki ezt, utána már nem fogja olyan jó ötletnek tartani. Egy hétvégén két lagzi annyira killa’, hogy én is csak a szezonelőre merek ilyet bevállalni, mert aztán a vőfély/MC is fárad.

c, a vőfély-öregotthon segíthet. Van sok harcedzett veterán a pályán, kedves öreg taták, akik valamikor sokat vőfélykedtek, de egy ideje már letették a botot. Ilyen minden faluban van, ahol van a „szakmának” hagyománya. Ha kifogytál a lehetőségekből, akkor kutass fel egy ilyent. Lehet, hogy rá tudod őt venni. Előnyük, hogy olcsóbbak, mint a piaci ár, hátrányuk, hogy nem olyan rugalmasak, mint egy huszonéves.

d, Eddig arról írtam, mit tegyünk, most egy olyan irritáló dologra szeretném felhívni a figyelmet, amit SOHA ne tegyünk meg. Évi 4-5 alkalommal előfordul, hogy a hívó fél azt mondja, hogy „Uram, jöjjön el az én lagzimba, én adok kétszer annyit!” Nem, nem, soha! Ilyenkor vissza szoktam kérdezni: „Ön megbízna olyan vőfélyben, akinél rá lehet kínálni?” Ugye nem?! A legtöbb vőfély ezt a dolgot hobbiszinten űzi. Én mindössze kettőt ismerek, aki ebből él. Az így – ebül – szerzett pénz tehát nem jelent akkora motivációt, hogy a szakmai tisztességét emiatt kockára tegye, mert az ilyen ocsmányságnak hamar híre megy. Úgy, hogy az átvágott fél elkezd vőfélyt keresni, és amikor visszakérdezel, hogy „Csókolom, hát a következő havi lagzira mé” most kezdenek vőfélyt keresni?”, akkor elmondják, hogy „Tudja, meg voltunk egyezve a … úrral, de ez meg ez történt.” Aztán ez eljut a zenekarokhoz, videósokhoz, mert a lakodalmas piac kicsi, és egy-egy régióban legalábbis mindenki ismer mindenkit. És akkor a rákínálósról elkezdik terjeszteni, hogy szar ember. Nem éri meg. Pénzzel nem lehet mindent elintézni.

Kicsit szomorkás idő volt szombaton. A népi időjósok azt mondják, ha a menyegző napján esik, „sok könnye lesz a menyasszonynak”. Ez persze butaság, de sikertelen házasságok esetében hivatkozási alapként szolgálhat. Akiket ma megyek esketni, azoknál valószínűleg nem lesz ilyen gond, mert már hat éve együtt vannak, és van egy ötéves gyermekük is… Most érkezik a második, ezért döntöttek úgy, hogy egybekelnek. Szép!

12.30-ra érkezem a vőlegényes házhoz. 5 férfi veszi körül a vőlegényes Skoda Octaviát, az örömapa, a vőlegény, a vőlegény bátyja, a sofőr, és a videós. A virágdíszt akarják rávákuumozni, de a rohadt szippantó csaknem akarja magát megadni. Ismerős szitu. Nekem meg a kameramanusnak. Ők még nem tudják, hogy a két oldalra kihuzintós vákuumszippantós modell szart sem ér. Megmondom nekik, hogy ez nem fog menni, aztán tipli, mert egyeztetnem kell a videóssal, Mikivel. Öregebb fószer, a Fekete Tamás klánból, nem a legmodernebb kamerával. Jó fej, nem az az összevissza beállítgatós műmájer típus, mint sok kortársa. Klasszikus vidéki nappali, itt búcsúztatjuk a vőlegényt. A szülők elérzékenyülnek.

Innen transzport Komáromba, a VI-os lakótelepen kérjük ki a menyasszonyt, egy hétemeletes ház ötödik emeletét támadjuk. Mikor odaindulunk, még csak szitál az eső, mire beérünk, szakad. Esőfoltos lesz a vadiúj Alain Delon öltönyöm! A lakótelepi lakás nagyszobája telezsúfolva rokonokkal. A menyasszony nagyon szépre van megcsinálva. (És itt most oszlassunk el egy, magát a köztudatban sajnos, masszívan tartó téveszmét. Azt mondják, minden menyasszony szép. Ez nem így van. Sokszor teljesen átlag nőket is nagyon jól fel lehet tunningolni, és viszonylag jó nők összhatásán is sokat ronthat egy helytelenül megválasztott alkatrész. A megbeszélésen a menyasszony átlagosnak tűnt, viszont a sminkes-fodrász-stb. brigád kihozta belőle a maximumot.) A szülők és a menyasszony szerencsétlen módon a szoba egy sarkában zsúfolódnak össze. Hogy átszervezzük őket, ahhoz az egész rokonság számára kellene egy rövid átmozgató edzést tartani. Nem érdemes. Utána az ifjú pár elment fényképezkedni. Ez a követendő magatartásforma, mindenkinek csak ajánlani tudom. Így nem veszik el az idő a lagziból.

 Mivel helyben volt az esemény, én közben hazamentem. A folytatásra a Szent András templomban került sor. Ugyan nem szakadó, de eléggé emberes esőben. A szertartás alatt az ifjú pár között ott ült ötéves gyermekük, Dávid, aki a gyűrűket tartotta. Ezt a tényt. ill. hogy a lakodalomra hat év együttélés után került sor, a rokonságból többen kifogásolták, úgymond megszólták a fiatalokat. Mivel engem ők fizetnek, ezzel kapcsolatban nem foglalok állást. Ahogy a 24 második évadában mondta Palmer elnöknek a testőr: „nem képeztek ki arra, hogy véleményt alkossak“.

Innen mentünk az izsai Fehér Ló vendéglőbe, amit vendéglőnek nevezni erős túlzás, egy jobban szituált falusi kocsmáról van szó, aminek az egyébként söntésként szolgáló termében volt a tánc, a kulturáltabb kinézetű teremben meg népek ültek, ott szolgálták fel az egyes fogásokat.

A zenét a Ritmo együttes szolgáltatta. Nincs honlapjuk, így nem tudom belinkelni őket, e-mail címet meg nem akarok kitenni, mert szegények halálra spamelődnének... Egy szinti és egy gitár. Azt kell mondanom, tisztes mesteremberek voltak, hozták egy átlagosan jó lagzis zenekar szintjét. Gondoskodtak a jó hangulatról, a népek még hajnal felé is erősen nyomták a dance-et, így az, hogy egyébként klasszikus MD-s, alapos zenekar, nem esik nagy súllyal latba.

Pontosan, gépkocsioszlopban érkeztünk a tetthelyre. Nem túl előnyös, ha a felvezető dolgok máshol történnek, mert a vőfélynek ilyenkor nincs ideje e terep előkészítésére, tányértörés, meg ilyesmi. De most tudtam, hogy így lesz, ezért már jó előre szóltam a fiataloknak, hogy ezt rendezzék el, így nem volt gubanc.

Aki rosszat mond a Fehér Ló konyhájáról, az hazug rágalmazó. Ebben a lakodalomban ugyanis minden egyes fogás pontos időre készült el, amit a három pincér ügyesen és gyorsan ki is hordott. Tudom, hogy ennek kéne a természetesnek lenni, de annyi gyarló helyre hívják az embert, hogy szinte már meglepődik, ha valahol jól működik valami.

Hajnal háromkor jöttem el. Addig minden a legnagyobb rendben ment. Pedig az évadnyitótól mindig irtózik az ember. Ám a távozáskor elkövettem egy hibát, ami majdnem végzetessé vált. Azt gondolva, hogy Izsa, az Komárom mellett van, és innen akár haza is tolom a verdát, ha kell, nem dobtam be a szokásos úti kávémat. Arra ébredtem, hogy a videós hatalmasat ordít, én pedig már az árok széléről szedem vissza a kormányt. Elaludtam. 1997-től van jogsim, azóta megjártam Tolnát-Baranyát, hegyet-völgyet, és még sosem sikerült bebólintanom. Most először. Hála Istennek megúsztam, így történetem nem végeztem egyik kedvenc blogomon, elrettentő történet gyanánt, vagy a rendőrségi hírek között.

A következő jelenés március legelső hétvégéjén lesz, egy kilencvenesben, ahol a zenét egy igazi sztárzenész fogja szolgáltatni.

Mint azt az első bejegyzésben jeleztük, az ajánlást nem tekintjük célnak. Tekintve, hogy a lakodalom egyszeri és megismételhetetlen esemény, ott, helyben kell mindennek tökéletesen működnie, mert ha nem, akkor azt megette a fene, ezért mindenkinek magának kell eldönteni, hogy milyen vőfélyt, zenekart, fotóst, videóst, éttermet, rendezvényszervező céget, autókölcsönzőt, virágkötőt, ruhakölcsönzőt, ruhaszalont stb.-t választ. Mert mindenki olyan vőfélyt, zenekart stb.-t ÉRDEMEL, amilyent választott magának! (Itt felmerül egy etikai kérdés. Ha tudjuk, hogy messze földön szarként ismert bandát fogadott az ifjú pár, szóljunk-e? Épp tegnap volt egy ilyen esetem. Kiderült, hogy az egyik májusi ügyfelemnek sikerült a Csallóköz egyik legkutyaütőbb együttesét megfogadni. Mit kellett volna tennem? Ők biztosan tudják, miért azt választották... Így most én is velük szívok.) Ahogy a kettlebell főguruja, az orosz Pavel Tsatsouline mondta, ha az edzés során baleset ér, az a te hibád!

Tovább.

Egy könyv esetében a paratextusok utólag keletkeznek, nem kell ahhoz Jacques Derridának lenni, hogy erre rájöjjünk. Tehát az előszó az utolsó dolog, amelyet megír a szerző, ily módon átvágva az olvasót (aki persze tudja ezt). Egy webfelületen keletkező szöveg ezt a luxust nem engedheti meg magának. S bár nem vagyunk feltétlenül meggyőződve az előszó szükségességéről, konzervatív énünk mégis abba az irányba mozdít, hogy előszó márpedig kell.

Az alábbiakban megpróbálom meghatározni, mi a célja ennek a blognak, miért van, mit szeretnénk vele elérni, és mit nem. Azt akarom itt megírni, hogy milyen a világ – vőfélyszemmel.

Főbb csapásirányok a jobb felső oldaldobozban:

Esettanulmányok: merre jártam, és ott mit tapasztaltam. Az ifjú pár teljes nevét sosem fogom leírni. Sőt, a keresztnevét sem:) Családi és egyéb bennfentes információkat nem viszek ki. Inkább a szakmára fókuszálok. Nincs adatvédelmi szabályzatom, egyszerűen így gondolom helyesnek és kész. A vendéglátóhelyekről, zenekarokról, operatőrökről, fényképészekről – szóval a kollégákról – viszont teljes nevükkel mondom el a tapasztalataimat. Ugyanezt ők is megtehetik velem kapcsolatban.

Elméleti kérdések: évente 20-25 közötti lakodalmat celebrálok. A házasulandókkal folytatott beszélgetések során számos – számunkra, lakodalomipari szakmunkások számára triviális, számukra viszont – problémaként tételeződő kérdés felmerül. Ezekről szeretném elmondani a magánvéleményem, mely természetesen nem tart igényt a kizárólagosságra. Lehet másként gondolni, a változatosság gyönyörködtet.

Alkalmanként fogok ajánlani más lakodalomipari szakmunkásokat is, de annyi jó gyűjtőoldal van, hogy ezt nem tekintem a blog céljának.

Ez a blog nem reklám, legalábbis nem direkt módon; és/vagy nem azzal a szándékkal íródik. Köszönöm szépen, van elég lagzim az informális kapcsolataim útján, ill. sok jön úgy, hogy „Láttalak a Béla lagzijába’, oszt nekem is kőne vőfény…” Nincs személyes honlapom (ez az állítás 2008-ban, a leírás pillanatában igaz volt, 2013 júliusában viszont elindult a vőfély.sk honlapom) , nem járok esküvői kiállításokra, nem adtam fel soha hirdetést sem, mert nem volt rá szükségem. Tehát amikor beütök ide egy posztot, nem azzal a szándékkal teszem, hogy Kovács Imre, GY-M-S megyei átlagos, házasulandó magyar férfi majd engem hívjon a lakodalmába. De persze, attól még hívhat:)

A vőfély/MC intézményét bárki korszerűtlennek, ásatagnak, feleslegesnek tarthatja, és ebbéli vélekedését kommentár formájában megoszthatja másokkal is, kulturált formában.

A(z általam) lényeges(nek gondolt) kommentekre igyekszem megfelelő időben és módon reagálni.

Mivel eléggé elfoglalt vagyok, heti egy posztot merek ígérni, aztán majd látjuk.