Zsigárd egy kedves kis falu, lagziztam már ott. Így egy kicsit örültem is, mikor lefoglaltak május 3-ra, Zsigárdra, hisz az ember mindig szívesebben megy olyan helyre, ahol már megfordult valamikor, pályafutása során. Azonban a zsigárdiak csaknem jelentkezte, csaknem jelentkeztek. Mivel már rutinos vagyok, és tudom, hogy a hosszú hallgatás ritkán jelent jó, felhívtam őket, hogy mi a pálya. (Erre egy nagyon szomorú kulturális tapasztalat tanított meg. Az évek során kénytelen voltam megtapasztalni, hogy vannak olyan emberek, akikben annyi tartás sincs, hogy ha más választanak – amiben semmi probléma nincs –, akkor ezt megmondják.) Hívom én is az örömanyát. Nagy sokára sikerül. Há’, az a helyzet, hogy olyan zenekart híttunk, amelyik hoz vőfínyt is, nem baj? – mondja el nagynehezen az örömanya. Persze hogy nem, asszonyom, de mégis ezt nekem honnan kellene tudnom?
Aztán pár nap múlva jön egy sms az egyik vőfély komától: H.-ék Zsigárdról, mond ez neked valamit? Kiderült, hogy felhívták őt is, meg még pár embert a klánból, de mindenki azt mondta, hogy csak én vagyok szabad azon a hétvégén. Hát, így jártak. Valszeg befürödtek a zenekari vőféllyel, és most kapkodnak, De májusra már csak olyant fognak találni, akinek visszamondták, mert a május és a szeptember, az még az előző évben elkel.
Ez a problémakör felveti az előleg/foglaló és a szerződéskötés kérdését, melyről majd egy későbbi posztban fogunk értekezni.
***
Aztán vannak szomorú esetek is. A héten Vörös Pisti küldött rám egy lagzit. Május 31-re. A dátum természetesen rég kilőve. Ajánlani se tudok senkit, mert akit ismerek, az mind foglalt. Kérdezem a legénytől, hogy hát mé most keres vőfélyt, hisz még a legrosszabb esküvői naptárban is benne van, hogy fél évvel a lagzi előtt keressen vőfélyt… Mondta, hogy neki volt is, csak két hete visszamondta.
Ez a problémakör felveti az előleg/foglaló és a szerződéskötés kérdését, melyről majd egy későbbi posztban fogunk értekezni. Mindenesetre az ilyen vőfélyt meg kell keresni lapátnyelekkel meg bézbólütővel, hogy ne tudjon elmenni abba a lagziba sem, amit a becsapott delikvensé helyett elvállalt. Az ilyenekből hiányzik az elemi tisztesség.
***
Vasárnap sétálunk a barátnőmmel a Duna parton. Csöng a tellám. Az úr már hívott múlt csütörtökön, de nem mondom meg neki, hogy már beszéltünk, annyira kétségbe van esve, hadd higgye, hogy egy újabb szalmaszál vagyok, amelybe belekapaszkodhat. Május 31-re keres vőfélyt. Vele nem toltak ki, ő csak simán elaludt. Megadom neki az alaptriász számát. Kiderül, hogy már mindet hívta. Mondok neki még két vőfélyt, akikért már nem tenném tűzbe a kezem, de aki elaludt, az ne válogasson. Kiderül, hogy azok is kilőve. Mondom neki azokat a számokat, amelyek tulajdonosait már nem is ismerem, csak valamikor valaki megadta. Mondom neki, hogy az egyik utolsóként mondott vőfély jóval drágább, mint az előtte elmondott összes többi. Azt mondja erre, hogy ő már hat-hétezer koronát is megadna, csak legyen vőfélye… A legjobbak meg elkeltek alapáron. Hát, ilyen is van. Ez egy szomorú történet, mert ő a maradék elv alapján valamit gyarló vőfélyt fog találni, és azt fogja túlfizetni.
Szólj hozzá(m)!