Senki sem próféta a saját hazájában, ha Komáromban kell vőfélykedni, az ember másképp áll hozzá, mint ha mondjuk Budkára kellene mennie. Ha ott elront valamit, hajnalban hazajön, legfeljebb oda többet nem hívják, oszt jó. Komárom viszont szociokulturális szempontból egy falu, ha ott elcseszel valamit, másnap mindenki tudja. Persze, a megoldás egyszerű, nem kell semmit elrontani sehol, és akkor jó lesz.
A templomcentrikus húsvéti ünnepek után az első, egyben szezonnyitó – mert idén nem volt böjt alatti terhesmenyasszonyunk – lagzink a Pokolba vitt. Utoljára még a kumenizmusban jártam ott szüleimmel, azóta a régi Pokolt elbontották, és egy nagyon szuper négycsillagos szállodát emeltek a helyére. Minden vőffy hálás lehet az új tulajdonosnak, hogy meghagyta a történelmi nevet, ami nagyon sok nyelvjáték-lehetőséget rejt magában, mert egy csomó olyan szép magyar szólásunk és közmondásunk van, melyben szerepel a pokol főnév, a karcsai kultúrház meg egyikben sem. Persze, ehhez olyan urbánus közegre van szükség, ahol ezt fel tudják dolgozni. Hála Istennek, ez most adott volt.
Az idei első ügyfél egy olyan hölgy elsőszülött lánygyermeke és élete párja volt, akitől nagyon sokan félnek Komáromban: a fogorvosom. A kb. 70 vendégre elejével négy pincér volt, ami elegendőnek bizonyult, mert ezek nem pincérkedtek, hanem pincérek voltak. A csapatot, írjuk le a nevét, mert megérdemli, Almási Anita kommandírozta magas szinten. A zenét Szakács Ferenc együttese, a Domino biztosította. Velük utolszor még a régi Európában voltam (a hely időközben bezárt), így nagyon örültem a viszontlátásnak. A fotós a család egy barátja volt, nem főprofilú lagzis fotós, de vállalható felszerelése volt. A videós megoldás pedig a legnagyobb multitasking volt, amit valaha is láttam: a fivér-násznagy-sofőr.
A nagyon figyelmes, "mindenvőfélyálma" komáromi urbánus násznép decensen mulatott. A lagzi amerikai típusú volt, tervezett véggel, melyet fél órával léptünk túl. Háromnegyed három tájban kölcsönös megelégedéssel távoztam.
Szólj hozzá(m)!