Szinte furcsa, hogy idén még csak másodszor voltam a nagymegyeri Plauter Kúriában, valójában, mikor belépek oda, olyan, mint ha ott laknék, hisz már a konyhából a hátsó színpadra vezető alagsori folyosón is jártam, pakoltam székeket eső elől menekítve a bandát, eskettem elöl és hátul… Az igazság az, hogy harmadszor lettem volna, de egy áprilisi lagzit családtechnikai okokból visszamondtak. És szeptemberben megyek még egyszer, ezúttal olyan nyelven, amilyenen korábban még nem próbálkoztam, de ez legyen még a jövő titka. Mindezt csak azért mondom el, mert lehet, hogy elfogultnak tűnök ezzel az egyébként objektív mércével is jónak mondható lagzis helyszínnel szemben. Igen, lehet, hogy kicsit az vagyok. A hely számos jó tulajdonsága mellett itt még sosem fordult elő, hogy a maradékot kotorták volna elénk, igaz, Csánó Tomi, Kovács Gyuri, Soós Laca, Kósa Lőrinc? De ez önmagában persze kevés lenne, ilyent normális hely alapból sem tesz.
A fotót Jani, a pincér készítette
A most hétvégi ifjú pár tavaly augusztusban foglalta le az utolsó előtti júniusi hétvégét. Találkozni a Dunaszerdahelyen megrendezett Lakodalomvarázs esküvői kiállítás egyik szünetében tudtunk, de beszélgetésünk a helyzetből adódóan nem volt zavartalan, mivel ott részben hoppmesteri feladatokat is elláttam. A részleteket így összesen 27 levélben pontosítottuk. Sikerült.
A háznál nem volt semmi, minden a Plauterben történt, leszámítva a szertartást, ahova, csalódást keltő módon, busszal érkeztünk, noha az ifjú pár mindkét tagja vasutas. Sajnos, a megyeri városnéző kisvonat kapacitása nem volt elég a násznépre… Mivel mindenki öltönyben volt, nem tudtam kiszúrni, hogy ki a vasutas, és ki a civil, hejj, régi szép boldog békeidők, mikor a vasutasok még egyenruhában házasodtak…
Az időjárás módfelett kegyes volt hozzánk. Amikor Heiser Hajni elkattintotta az utolsó fotót is – videós nem volt –, akkor kezdtek hullani az első esőcseppek, így aki gyorsan futott a buszra, az csak kicsit ázott meg. A bevezető szertartásokat így nem tudtuk lépcsők előtt végezni, ahol igazán látványos, hanem a nagyterembe szorultunk. De aztán idővel az eső elállt, csak a családonkénti fényképeszkedés látta kárát, amelyre bent került sor.
Ezúttal Leó főzött, sőt, még egy kakast is varázsolt, noha az ifjú pár nem hozott. Ritka tehetséges egy ember.
Zenélt a Kertész duó. Velük tavaly áprilisban csináltunk itt egy magyar-francia lagzit, ez az ifjú pár is jelen volt vendégként, immár gyarapodó állapotban. Hiába, kicsi a világ, főleg, ha kellően régóta vőfélykedsz:) Erről a lagziról itt írtunk.
Sajnos, Rúzsa Magditól az Egyszer virtuóz előadását kétszer szakította meg áramszünet, de legalább többször hallhattam. Kertészékkel nem ez volt az első, és remélem, hogy nem is az utolsó közös akció. A kicsit talán éhes, vacsora előtti körök tapogatózása után gyorsan egymásra tudtak hangolódni a násznéppel, és megtalálták, mit fogyasztanának legszívesebben aznap este. Ez most inkább az intellektuális felé közelítő brigád volt, senkit sem láttunk 10 órakor köldökig kigombolt ingben Jollyt üvölteni. Mindenki másképp mulat, ahogy ezt Rejtő Jenő is megírta a Piszkos Fred, a kapitány című regényében. Egyébként nagyon odafigyelő násznéphez volt szerencsém, még hajnalban sem kellett küzdeni a figyelmükért. Néha jólesik ilyen is, a másik a gyakoribb.
És akkor a végére énekeljünk együtt (akusztikus verzió):
Szólj hozzá(m)!