Új helyekre mindig ambivalens érzésekkel megyünk. Egyrészt szeretjük a már bejáratott, jól bevált, régi helyeket, ez részben a korral is jár, másrészt felfedező lelkünk meg kívánja az újat. Egyszer, pályám dereka körül egy hely megszólított, hogy lennék-e a „ház vőfélye”. Nemet mondtam, egyrészt értelemszerűen azért, mert nem láttam működőképesnek a konstrukciót, nevezetesen, ha a pár nem a házinyulat szeretné, hanem van neki saját vőfélye, akkor mi van, másrészt meg dögunalom lenne minden hétvégén ugyanoda menni. A legutóbbi hétvége a galántai Stop vendéglőben ért, ahol, bár egy jeles vőfély kollégám itt laktában sok Kofolát megivott, én még sosem voltam.
A hely szerencsére a város jó szélén van, én meg hátulról támadtam, így nem kellett magam átverekedni a Galántai Vásár miatt lezárt – bár elég egyértelműen kiterelőnyilazott – városközponton. A Pozsony irányából érkezőknek viszont igen. Dögmeleg, kiszállok, zakó fel, bot kézbe, rohamozom a helyet, az ajtó zárva. Nofene. Így hát a művészbejáró felé mentem, ahol a szakácsok azt kérdezték, melyik lagziba jöttem? A helyzetet gyorsan tisztáztuk, ugyanis a másik lagziban nem volt vőfély, így én csak ebbe a mienkbe mehettem:) A Stopnak ugyanis két egysége van, ezt jól jegyezzétek meg, kollégák, nem hogy máshol kezdtek botolni…
Sajnos, az igazi vásári forgatag csak a templom utáni szakaszon kezdődött, így nem tudtunk belemenni a nászmenettel, bárhogy is szerettünk volna. Látványnak és eseménynek sem lett volna utolsó. Amíg a násznép gratulált a templom után, én pár szót váltottam az oda osonó Kálmán Rolival, aki bennünket váltott a vőfélytelen lagzi csapatával. A mi lagzinkat Ren Horen fotózta, akiről csak a név alapján az árajánlatot kérő ifjú párok nem mindig tudják eldönteni, hogy fiú-e vagy lány, ezért kapott már levelet Vážený pán Horen! megszólítással is. Noha ő is régi vándora a mátyusföldi lakodalmas éjszakának, csak nem olyan régen, tavaly, vagy tavalyelőtt dolgoztunk együtt először. Van ez így. Vannak emberek, akikkel újra és újra eszvefúj a lagzis szél, vannak, akikkel csak hébe-hóba, megint másokkal egyszer vagy, és aztán soha többé, vagy 7-8 év is eltelik, mire újra összefuttok. És közben mindketten dolgoztok. Határon innen és túl. Csak hát nagy a tenger…
Zenélt a Csavargók Tánczenekar, szigorúan cz-vel, ahogy a násznépet is sikeresen kondicionáltuk erre a tényre. Szabival és Karcsival tényleg sok minden megértünk már a szombat estékben, ők meg persze nélkülem is, hisz hosszabb ideje zenélnek, mint én vőfélykedem, ami azért nagy szó. Hogy egy igazán extrémet mondjak, természetesen hely és idő megjelölése nélkül, jártunk már olyan mulatságban is, ahol egy duhaj vendég az asztalra hányt…, szóval közös történelmünk valóban messzire kígyózik. Ebben az a jó, hogy már egymás nézéséből meg a járásából is megértjük a másikat. Nem volt ez másként most sem.
Az idő és a tér együttállása nem dolgozott a zenekarnak. A kényelmes kinti lehetőségeket is biztosító helyen a tánc elég lassan futott fel, pedig a legények tették, amit tudtak. De hát a kerthelység…, az nagy vonzerő 34 fokban. Így az első rendesebb tánckör akkor volt, amikor a vihar előszele megérkezett, lehűtve a várost, és villámokkal zavarva szét a vásározókat, aminek a sörösbodegák tulajdonosai bizonyosan nem örültek. Amikor egy pillanatra kiment az áram, annak én sem, mert a Csavargók elektronikus alapú zenekar, azaz egy komolyabb áramkimaradásban legfeljebb nótázni tudtak volna, ami nem rossz, de a násznép nem az a tipikus nótázós fajta volt.
Dicséretes, hogy a vendégek a korai kezdés ellenére a végsőkig kitartottak, mint Sztálingrád védői. Az ifjú pár visszaérkezéséig azt hiszem, csak egy család távozott. Ennél nagyobb exodusokat is megértünk már, sokkal később kezdődő lagzikban. Négy körül, amikor elmentem, még vagy két erős körre elegendő ember volt ott. A Csavargók ötkor tették le a lantot, hogy aztán hazacsavarogjanak ők is.
Szólj hozzá(m)!