Megállíthatatlanul robog tovább a lakodalmas gőzös, de a novemberi szezonvégig még számos megálló van. Az egyik Dunaszerdahelyen volt, ahol a Luni étteremben jártam. Korábban csak a Lakodalomvarázs esküvői kiállításon fordultam meg itt, dolgozni még nem dolgoztam, de a helyet vivő Tóth Ferencet nem tegnap kezdte, keze alól felszolgálógenerációk kerültek ki.
Egy korábbi, tartósan külföldön élő ifjú pár lagzijának előkészítési folyamatáról jegyeztem meg, hogy a személyes találkozóra már-már az utolsó utáni pillanatban került sor. Ez most is így volt. Mivel az ifjú pár szebbik fele nem e hazában talált magának megélhetést, ami szomorú kéne, hogy legyen ennek az országnak, mert ugye diplomások elvándorlása stb. …, így csak a lagzi előtti csütörtökön véglegesítettük a dolgokat. Ilyenkor ugye koncepcionális változtatásokra nincs lehetőség, csak ami van, azt lehet finomhangolni. Tagadhatatlan előnye viszont, hogy jegyzetek nélkül is nagyon jól emlékszem a megbeszélésen elhangzottakra.
Szombaton a sokat látott dunaszerdahelyi templom előtt kezdtünk. Amikor úgymond „nincs semmi” a szertartás előtt, akkor valamivel nehezebb a kapcsolat kialakítása a násznéppel. Ha van kikérés, búcsúztatás, ott a család/násznép együtt van, ha látják, hogy szépen megcsinálod a búcsúztatót, ami alap, meg a megérkezéskor mindenkihez szólsz pár jó szót, megkínálod stb., az úgy más, mint ha deszantosként érkezve, kvázi hatalmi diskurzusból beszélsz: én vagyok a vőfély, és tegyék, amit mondok. Ez van, amikor jól működik, van, amikor eltart egy ideig, amíg a nép elfogad.
A vőlegény nem bízta a véletlenre szíve választottjának templomba szállítását. A leírás helyett álljon itt egy kép a járműről, amivel tán’ már harmadszor lagziztam. Szép no.
(A kép az Instagramomról való, ahova valós időben, vagy a lagzik másnapjának reggelén kerülnek fel a fotók.)
A szertartás után én előretörtem, hogy előkészítsem a terepet, Feri bátyánkkal pár szót váltva, de hát mindketten tudtuk, hogy kb. mi lesz, hogy lesz, sietni kellett, mert nyomomban volt a násznép. A Remix együttessel sikerült egyeztetnem még a szertartás után, ahol live muzsikáltak.
A bevezető szertartások után az ifjú pár fényképezkedni ment Szabó Mikivel és nejével, akik már szintén régi motorosok, sok közös akcióval a hátunk mögött, így különösebb bemutatásra már nem szorulnak, legalábbis Dunaszerdahely környéki olvasóim előtt biztosan nem, hiszen minden családnak van legalább egy tagja, akit az ovis, alapiskolás, középiskolás tablóra ő fotózott, vagy legalább a szalagavatóját ő filmezte. Miki most is tekintélyes fényparkkal érkezett. A fényképezkedés viszont felhőszakadásba torkollott, olyanba, amilyenben az esőcseppek 10 centit pattannak vissza a földről, a visszaérkező ifjú pár szinte úgy kellett gumicsizmában kimenteni az autóból, hogy a menyasszony exkluzív, Budapestről hozott ruhája nehogy úszódresszé váljon.
Reggel nagy tisztesség ért a vőlegény a kocsiig kísért, a köszönőajándékot is ő hozta, sőt, még a vizes ablak letörlésében is közreműködött, amit aztán végképp nem vártam volna el. Biztosított, hogy mindennel nagyon meg voltak elégedve. Akkor meg hol a hiba:) Komolyan, annyi sima lefolyásúnak mondható lagzihoz volt szerencsém a nyáron, hogy az ember már szinte lesi, honnan fog jönni a pofon, mert az nem lehet, hogy mindig minden cool...
/Van full staff fotó is, ha majd a Miki elküldi, kiegészítem vele./
=============================================================
Ha tűzijátékot szeretnél a lagzidra (vagy falunapodra, ha van falud:), itt érdemes körülnézni. Újdonság, hogy már lapra szerelve, elvitelre is kérheted.
Tika Műhelyébe főleg a menyasszonyok menjenek, meg aki szép vendégkönyvet meg ilyesmit akar.
A Lakadáré című könyvünk korlátozott számban még kapható. Utána elfogy.
Szólj hozzá(m)!