Vőfélyblog

Pusztító melegben indult útra a vőfély a legutóbbi szombaton a szép Vízkelet községbe, ahol emlényei szerint 2008-2009 táján már megfordult egyszer. Aztán a templomnál találkozott az akkori ifjú párral, akik most énekelni voltak a nászmisén, és ők elárulták, hogy az biza már 2007-ben volt. Hiába no, a Felvidéken kétféle falu van: ahol már csináltunk lagzit, és ahol majd fogunk. De ne szaladjunk ennyire előre…

Odafelé menet, nem tudni miért, Bródy János: Földvár felé félúton című dalát dúdolgattam. Mikor dolgozni megyek, olyankor nem veszek fel stopposokat. Ha fel akar darabolni egy pszichopata, akkor azt ne olyankor tegye, amikor 109 nép vár rám.

A választ, gondolom, már tudod, hisz a blog címében, URL-jében, fejlécében, meta tagjében is vőfély, azaz vőfély vagyon írva, ez a jó megoldás. Mégis gyakran hívják fel az embert azzal, hogy foglalkozik-e vőfénykedéssel (esetleg, vőfínyessíggel, vőfínyeskedíssel, vőfínyessígeskedíssel). Nyilván egy pesti kolléga válasza erre az lenne, hogy nem, én ceremóniamester vagyok. Mi, vidékiek viszont általában csak azt szoktuk válaszolni, hogy: igen.

De hogy kerül ide az az ny betű? Nos, a vőfély szó kéttagú szóösszetétel. A vőt valszeg mindenki kihallja belőle.

Prológus
- Jó napot kívánok, a ... házszámot keresem?
- Ki lakik ott?
- RZ.
- Ja, maga az esküvőbe gyütt? De mellikbe? Merd ma kettő is van Királyfán!
- Hát az RZ-be.
- Akkor menjen a kultúrházhoz.

A kultúrházban természetesen a másik csapat volt – vőfély nélkül –, így oda se mentem, hisz a vőlegény világosan megmondta, hogy a házhoz kell mennem, csak ezt mindig kaland megtalálni. Így megkérdeztem három kedves nénikét, akik a Fő utcán, egy padon ültek, humán térfigyelő rendszerként.
- Tessék mondani, RZ hol lakik?
- Há maga nem a Futyusz lagzijába megy?

Na, erre nem tudtam mit válaszolni...

A legutóbbi szombat Vágkirályfán ért. Komolyan, köszönet annak az ifjú párnak, aki 2007. május 5-én először hívott Vágkirályfára, mert annak ellenére, hogy e kedves kis mátyusföldi falu szülővárosomtól 58 kilométerre van, azóta évente megfordulok ott, van úgy, hogy kétszer is. Idén meg háromszor, azaz egyszer még megyünk. El fogom kezdeni terjeszteni magamról, hogy én vagyok a királyfai vőfély:), de csitulj, te szív!

A minap lagzis megbeszélésem volt az egyik nyári boldog ifjú jegyespárral, akik nem e velejéig rothadt korrupt haza határain belül élnek, így nem volt egyszerű időpontot egyeztetni. Az ifjak azt kérték, hogy ha engem nem zavar, hadd legyen jelen a videós is, mivel vele sem tudtak másik időpontot találni. Mivel a csallóközi videósok nagy többségével sikeresen együtt tudok működni, természetesen semmi kifogásom nem volt az ellen, hogy Kiss Gábor, nem a Gibbó, hanem a komáromi (vigant.sk) is jelen legyen a megbeszélésen.

Miközben ezeket a sorokat írom – milyen kár, hogy a papírra vetem kifejezés lassan ugyanúgy ki fog halni, mint a teljes katonai szókincs –, éppen Ľubomír Jahnátek mezőgazdasági és vidékfejlesztési miniszter sajtótájékoztatóját közvetíti a TA3 hírtelevízió. A tárcavezető az élelmiszer-biztonsági ellenőrzések kapcsán arról beszél, hogy vannak üzletláncok, amelyek egyszerűen nem értenek a szép szóból. Nos, vannak ifjú párok is, akik nem értenek a szép szóból. Hiába tépik a lakodalomipar szereplői rojtosra a szájukat minden létező főrumon, hogy fél, de jobb ha egy évvel hamarabb kell megkeresni a megfelelő szolgáltatókat, júniusban is rendre kapom a hívásokat. A vonal túlsó végén ülő, kétségbeesett emberek júliusi és augusztusi időpontokra keresnek vőfélyt. Én nem mondom, hogy ez lehetetlen – egy nagyon szomorú családi esemény miatt a július 6-ai ifjú pár, aki már jó fél éve lefoglalt, kénytelen volt lemondani a lakodalmat, tehát ha most keresne valaki erre az időpontra, akkor ráérnék, noha egyébként októberig tele a naptár –, de elég nehéz. Most egy olyan ifjú párt szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, aki ennek éppen az ellenkezője volt, és az egész felkészülési folyamat során  is nagyon aktívak voltak. 

Itt volt a buli (V. Krasznica Melitta felvétele/Új Szó)

A McDonald’s csak olyan beszállítókkal köt szerződést, akik garantálni tudják, hogy extrém időjárási körülmények közepette is el tudják juttatni a cég területi logisztikai központjába a sültkrumplinak valót. De vajon ki az, aki B tervet készít a saját lagzijára? Még e sorok írója, akinek 11 év lagzizás után köttetett be a feje, is csak annyi B tervet készített a saját lagzijára, hogy ha esni fog, akkor nem lesz nászmenet a háztól, hanem a kultúrházban kezdünk. Arra pedig ki gondol, elvtársak, hogy a hónapokkal előbb kitűzött lagziját elmoshatja az árvíz? A helyes válasz: „mindenkinek, aki a Duna partjára tervezi a lagziját, erre gondolnia kellene” lenne. Most speciel egy paraszthajszálon múlott.

Pénteken, amikor az Új Szó Online-on arról olvastam, hogy az Adóhivatal épületében kikapcsolják a villanyt, rögtön hívtam a szombati vőlegényt, aki nem tőlem tudta meg a rémhírt, ugyanis a rendőrök már a tortákkal teli autóját se akarták beengedni, pedig nem a lezárt rakpartra akart vele menni, a Danubiusnak ugyanis van hátsó traktusa is. A szituáció azért nem volt teljesen kétségbeejtő, mivel mint a vőlegény, mint a menyasszony falujában nagyon korrekt kultúrház található, a kaját meg nem a helyszínen főzték, hanem úgy hozatták, így azzal se lett volna gond, mivel aki A helyszínre ki tudja vinni, az B vagy C helyszínre is. Csak az volt a gond, hogy a hatósági oldalról senki nem mondott se át, se bét, úgy értve, hogy lehetséges lesz-e szombaton a lefoglalt helyszínen lagzizni, vagy sem. Újságíróként én ezt is megértem, hisz nekik az árvízi védekezés, több tízezer ember élete és vagyonbiztonsága a fontos, azt pedig, hogy a lezárt területen esküvő lett volna, leszarják. Na de hát szombaton vőfély voltunk. Szóval pénteken még lehetett volna B terv, de az ifjú pár végül úgy döntött, maradnak.

Rosszarcú emberek a karcsai éjszakában

A két héttel ezelőtti lakadár feldolgozását elsodorta az árvíz. Nem, én nem gátőr vagyok, mint a lakodalomipar Vág menti ifjú feltörekvő kiválósága, Music Zolee, hanem újságíró, aki tudósít az árvízről, és tudom, fogjam meg inkább a lapátot, de akkor mit olvasnátok. Szóval június első hétvégéjén „Duxikarcsán” jártunk, a kultúrban, 184 embert pásztorolva. Igen, vannak ekkora, vagy ennél kisebb falvak Szlovákiában, de Nagymácsédon a 184 még mindig kevés a 250-hez képest.

Amit minden házasulandó elé példaként állítanék, az az ifjú menyasszony bölcs előrelátása. Tavaly július elején hazámtól Szlovákiától 3000 kilométerre jártam. Amikor a reptéren visszakapcsoltam a telefonom, láttam, hogy egy számról volt ezer nem fogadott hívásom, és egy SMS is: Jó napot kívánok, ez meg ez vagyok – a Vőfélyblog legelső posztjában foglalt adatvédelmi irányelvek miatt soha nem írjuk le az ifjú pár nevét –, és 2013. június 1-jére keresek vőfélyt. Tetszenek látni? Egy évvel előre gondolkodott. Májusban volt hívásom, az ügyféljelölt június utolsó hétvégéjére akart vőfélyt... Én nem mondom, hogy nem lehetetlen találni oda (de inkább nem), de biztosan nem olyan könnyen, mint ha egy évvel előtte jelentkeztek volna.

Prológus
Szokás pedig, hogy a vőfélyek, ha közel vannak, hajnalban meglátogatják egymást. Amikor tavaly a szenci Napfényes tavaktól mentem hazafelé, Srejner Attila vőfély kolléga éppen a Montostrojban botozott, a Nostalgia bár izmos pincérével, és a HaveRock együttessel. Amikor odaértem, Atti épp az iskola előtt cigizett, és egy csajjal beszélgetett:
– Ismersz olyan vőfélyt, aki angolul is lagzizik?
– Itt jön e.
A következő héten az örömapa felhívott. Hát így kezdődött.

Ha nagyképű lennék, úgy kezdeném a legutóbbi vitézkedésünkről számot adó bejegyzést, hogy a múlt szombaton finn lagziban jártunk, elvtársak. De hát ez nem lenne igaz, mivel nem tudunk finnül. Az igazság az, hogy egy olyan magyar lagzit csináltunk, ahol a vőlegény finn volt (bár Lappföldön él, szal lehet, hogy lapp, csak nem akarták feszegetni a kisebbségi kérdést), a násznép sorai közt pedig a magyar és a finn mellett szlovákok és csehek voltak. Mivel Mika Waltari nyelvét továbbra sem beszélem, a magyar mellett főleg angolul osztottam az észt, néha elhangzott valami államnyelven is.

Akik azt várták, hogy az Északi-sarkkör alatt egy kilométerre fekvő községből érkező legény egy rénszarvasokon érkező lazachalász vagy favágó lesz, övében Fiskars baltákkal és hasítóékekkel, azoknak csalódniuk kellett, vőlegény urunk ugyanis programozó volt.

Hazafelé jövet a Vág mente feltörekvő zenésztehetségének, Musiczoleenak a szülőfalujában megállítottak a rendőrök. Látták a kalaptartón keresztbe dobott vőfélybotot és sütisdobozt, a vasárnap hajnal szériatartozékait. Gondolták, megfújatjuk ezt a buzit, lagziból jön, biztos részeg. Ők még nem olvasták az Igyon-e a vőfély a lakodalomban? című posztomat.

A Vőfélyblog első bejegyzésében leírt adatvédelmi elvek miatt nem konkretizáljuk pontosan, szombaton 14.15-kor honnan kértük ki a menyasszonyt, de a szép Mátyusföld egy olyan épületébe sikerült bejutnunk, amit a 75-ös útról már többször megcsodáltunk, most pedig belülről is alkalmunk volt megtekinteni.

A szombat most Érsekújvárott ért. Ebben a városban az első lagzimat 2003. szeptember 6-án abszolváltam, Gál Róbert videóssal. Most hétvégén újra vele voltam. Van ilyen.

A műszak elég korán kezdődött, egykor kikéréssel indítottunk a lányos háznál, a hejehujára pedig a hosszúnevű iskola (Stredná odborná škola hotelových služieb a obchodu), ahogy a városban mindenki hívja, a hotelakadémia éttermében került sor.

Újvárott már lagziztunk a Csemadokban, a Grandban (nem linkeljük, mert nincs magyar honlapja), a Berekben, valamint két másik belvárosi szállóban/étteremben, aminek a neve most nem jut eszembe, de az egyikben egy jeles fotós kolléga lagziját ültük. Most egy új helyet fedeztünk fel. A tetthely olyan, mint Somorján a Žitný: pincér- és szakácstanulók gyakorlatoznak itt, mesternők, vagy ahogy itt mondják, majsterkák felügyelete alatt.

Az intézményben nagyon jól főznek, de hát hol főzzenek jól vazzeg, ha nem ott, ahol még tanítják is ezt. A pincéreket – akikből pedig vagy 6-8 is volt egyszerre – két majsterka, Erika és Zita igazította. Így nem kellett százfelé egyeztetni, hanem amit akartam, azt megbeszéltem az egyikkel, ő pedig letranszformálta a gyerekek és a konyha felé.

A konyhában nem is voltam, mert minden ételt kihordtak az előkészítő helyiségbe, de „szemmeltartás” nélkül is nagyon pontosak voltak, és tartották a megbeszélt időpontokat. Szóval ezt az intézményt bárkinek ajánlom, aki Érsekújvárban relatíve jó áron, elfogadható környezetben szeretné megülni a lakodalmát.

(A délutánnak volt egy beszédes intermezzója arról, hogyan gondolkoznak az emberek a lagzis szolgáltatók beszerzéséről: amikor a násznépet megelőzve Gál Robi videós kolléga állvány és settáska alatti fújtatásától kísérve, talpig botban berobbantam a terembe, ott volt egy kedves fiatal pár két gyermekkel – a termet jöttek megnézni –, akiknek június 1-jén /IDÉN!!!/ lesz az esküvőjük. Azt mondta a menyasszony /államnyelven/: jaj, vőfély úr, de jó, hogy látom, június 1-jére nem tudná elvállalni a lagzinkat? Nem mondtam meg neki, hogy Miss Június 1. még tavaly júliusban lefoglalt, csak rezignáltan lediktáltam, hogy Budai, Srejner, Kaizer, őket tessék hívni, ők csinálnak szlovák lagzikat.)