Vőfélyblog

 Az előző héten nem volt lagzi, mert a civil szektorban ténykedtem, ellenben most... Érsekújvárott jártam, a Grand Hotel nevű helyen (a honlapján nincs magyar nyelvű verzió). Vesztegzár nem volt. A dolog kicsit morbid a helyieknek, mivel az épületben régen a kórház tüdőosztálya üzemelt, de aki nem újvári – mint pl. én –, és e mögöttes tudás nélkül érkezik a helyszínre, az nem vizionál véres turhát köpő haldoklókat. 

Senki sem próféta a saját hazájában, ha Komáromban kell vőfélykedni, az ember másképp áll hozzá, mint ha mondjuk Budkára kellene mennie. Ha ott elront valamit, hajnalban hazajön, legfeljebb oda többet nem hívják, oszt jó. Komárom viszont szociokulturális szempontból egy falu, ha ott elcseszel valamit, másnap mindenki tudja. Persze, a megoldás egyszerű, nem kell semmit elrontani sehol, és akkor jó lesz.

Mostanság ezerrel dübörög a lakodalomipar, hétközben pedig sűrűn vagyunk. Még azt a heti egy-két sztorit is gond megírni. Nem tudom, hogy lesz így folytatás. Lehet, hogy később, talán más formában, más fórumon…

Ezzel a bloggal valamelyest megmutattuk, hogy nemcsak csinálni tudjuk, hanem beszélni is róla. Még mindig jobb, mintha fordítva lenne.

Ami eddig keletkezett, azt itt hagyom, okulásul másoknak. Viszont új bejegyzéseket most egy darabig nem ígérek.

Mint már írtam korábban, a kétnyelvű lakodalmak mindig kihívást jelentettek számomra. Hát még, ha az egyik fél a Ján Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt fellegvárából, Zsolnáról érkezik. Pedig a legutóbbi lagzi ilyen volt. Történt, hogy Pozsonyban, egy üzleti tárgyaláson egy magyar legény beleszerelmesedett egy zsolnai lánykába, kinek utódot is támasztott. Így Olivér azon gyermekek közé tartozott, akik részt vehettek saját szüleik esküvőjén. 7 évig nem volt ilyen lagzim, ebben az évben már ez a második.

Négyre kellett egy Galánta közeli faluban lennem, ahonnan a kiváló Lagzis Négyes is származik. Egy segítőkész szlovák helybeli a Favoritjával felvezetőkocsiként ment előttem, míg oda nem értem a tetthelyre, ahol már nem lehetett parkolóhelyet találni. Noha én, és a videós, Varga Zoli is időben érkeztünk, mégsem tudtuk a búcsúztatást elkezdeni, mert a vőlegény nővére késett, és ragaszkodott hozzá, hogy megvárjuk. 5-kor kezdődött a szertartás, és addig nem volt semmi kaja vagy megvendégelés az udvaron, csak egy órát álltak ott a népek, ez nem túl szerencsés. 17 perces késéssel értünk a templomba.

A lakodalomra a kiváló Hotel Tevelben került sor, Diószegen. Utoljára 2006-ban jártam ott, amikor Kádár Péter, és a világszép Mázsár Olinka lakodalmát celebráltam ott. Ill. egy-két menyasszonyrablás kapcsán megfordultam ott. Most Csabi a resti részben volt, így Denisza volt a főpincér, két inassal, Veronikával és Dáviddal. Maximálisan elégedett voltam velük. most június végéig szerencsére jó helyekre fogok menni pincérileg. A diószegi triásszal is nagyon elégedett voltam.

A videós Varga Zoli volt Szímőről, még nem voltunk együtt. Kb. 320 ezer koronába kerülő Sony HD-cammal nyomta a témát, tehát azt az ellenlábasai se mondhatják, hogy nem fektet a munkaeszközeibe, hisz ennyiért már egy új Suzuki Swiftet is lehet kapni. Nagyon jó csávó volt, jól kijöttünk a személyzeti asztalnál, csak nagyon unalmas sztorijai voltak.

A Bonus zenekar muzsikált, azaz Kőrösi Nándor, és ujo Ondro, aki 70 éves. Nándi fiatal srác, még nincs harminc, ehhez képest Ondro bácsit öcsémnek szólítja. Nandi a szintit nyomja, ujo Ondro a szaxit és a klarinétot fújja. Változatos repertoár, és ismerik a modern szlovák számokat is, aminek a zsolnaiak különösen örültek. És, mivel előtte írtam nekik, hoztak nekem is egy mikrofont, hoztak. Így a gyulladás után éledező hangszálaimat nem kellett tovább erőltetnem. Köszönet nekik érte. Őket bátran ajánlhatom bárkinek. Legutóbb Pereden, szintén egy vegyes lagziban futottunk össze. Úgy látszik, ez a mi sorsunk, így kell találkoznunk…

Ez a lakodalom nagyon jó volt olyan szempontból, hogy a vőlegény ésszel, okosan hívta a vendégeket. Négyre hívni – ilyen bölcsnek lenni ilyen fiatalon, nagy ajándék. Így a népek nem fáradtak el. Kis csuszamlások voltak a programban, de nem a konyha, hanem éppen a násznép felvevőképessége miatt, és ez nem gond. Pl. csúszott a menyasszonytánc, mert csúszott a tortaszeletelés. Na de kit érdekel, ha a násznépnek jó volt így. A vőfélymegszokáson kívül hol van megírva, hogy éjfélkor kell lennie a menyasszonytáncnak. Szerencsére a zsolnaiak is megértették, miről van szó.

A lagziban az átöltözés után volt egy komoly mélypont, mikor már azt hittem, over lesz, de aztán Nandiék nyomtak egy modern magyar-szlovák kört, és arra nagyon felébredtek. Minden összevetve hatalmas buli volt, a zsolnai rokonok fél ötkor szálltak be a különbuszba, tehát nem érezték rosszul magukat, pedig nagy részük a lakodalmat megelőzően csak képről látott magyart.

Én ötkor búcsúztam el a boldog ifjú pártól meg a kollégáktól. Elég messze lakom Diószegtől, és az izsai bealvás óta nagyon óvatos vagyok. Indulás előtt Denisza még hozott nekünk egy kávét, majd nekiindultam a vasárnapi hajnalnak. Az Expresen az Europetól a The Final Countdown szólt, amikor szivarra gyújtottam az elalvás ellen letekert ablak mellett. A napkorong vörösen ragyogott felettem, a füst gomolygott ki az utastérből, szólt a zene. A szembejövők egy nagyon elégedett fazont láthattak a volán mögött.

Megint jól megmutattuk.

Történt, hogy ebben a lakodalomban nagyon szétkiabáltam magam, mert elég fegyelmezetlen volt a násznép egy része, és nem a szlovákok. Utána a hangom sokáig vacakolt, de nem fordultam orvoshoz. Ennek meg is lett a böjtje, és az imént leírt lakodalomban – pedig ott fegyelmezettek voltak – elkezdtem berekedni. A második fogásnál már alig volt hangom, a menyasszonytáncot már mikrofonnal kellett bekonferálnom, a káposzta után a búcsút pedig már mikrofonba is alig bírtam elhörögni. Vasárnap már nem jött ki hang a torkomon. Szerdáig néma voltam, mint egy hal. Az is kétséges volt, hogy egyáltalán le tudom-e vezetni a 0531-es lakadárét. Marokszám zabáltam a gyógyszert, és több vödör forró kamillateát elfogyasztottam, csak hogy javuljon valamit a helyzetem. Az elmúlt nyolc évben, amióta vőfély vagyok, sosem történt velem ilyen, még hasonló sem. Megdöbbentő kulturális tapasztalat volt. Erről egy más helyen értekeztünk.

Amikor a május utolsó előtti hétvégéjén egybekelt boldog ifjú párral valahogy március végén találkoztam, a legény semmit nem szólt a megbeszélésen, mindent a menyasszony mondott el, ő pedig fülig érő vigyorral nézte őt. A menyasszony átlagosnak tűnt az otthoni mackóban, ezért meg is lepődtem, mikor „úgy” láttam őt. Hirtelen egy pillanatra el is bizonytalanodtam: jó helyen járok-e? Bár már nem vagyok kezdő, még mindig kerek szemmel tudok rácsodálkozni, hogy szépségipari szakértők mit képesek kihozni mondjuk a szomszéd lányból.

Mivel az előző hét nagyon rapidra sikerült, ezért már kellő időben elindultam otthonról, így sikerült a hivatalos lakodalomkezdet előtt fél órával a helyszínre, a nagyszarvai kultúrházba érnem. Ehhez képest a busz már ott állt. Kicsit korábban érkeztek, mondta a menyasszony. De a konyha nem ehhez volt időzítve. A bajszos Tibi főzött. Jó szakács, csak nagyon önfejű, nincsenek vele jó tapasztalataim. Sajnos, a vőfély konyhaszempontból nagyon ki van szolgáltatva. Hiába üti az asztalt, hogy ekkor meg ekkor legyen valami, ha a konyha szemét, akkor el tudnak szöszmötölni-pöszmögni, hogy a kaja azért se akkora jöjjön ki, amikor a vőfély szeretné, hanem amikor ők. Namost amikor az ember leállítja a zenét, leülteti a népet, hogy menjen a megbeszélt időpontra a kajáért, és akkor ott áll a szakács, hogy még húsz perc kell, miközben látod, hogy nyugodtan kimehetne minden, csak azért kell a húsz perc, hogy neki legyen igaza. A Tibi tipikusan ez a fajta szakács. Nem örülök, ha ezzel a típussal kell dolgoznom. Most nem volt konfliktusunk, de mindig kódolva van a lehetősége… Két asszony dolgozott a keze alá.

A videós a Kósa Lőrinc klánba tartozó Heringh Laci volt, akivel először 2006-ban, a Hotel Tevelben egy vegyes lagziban futottunk össze, és azóta sem, így nagyon megörültem neki. Nem ma kezdte a szakmát, jó vele dolgozni.

A zenekar a Talizmán volt. Sopa és Vince. Vince kevésszavú szintetizátoros, Sopa nagydumás csávó, akivel nem szívesen találkoznék a szerdahelyi éjszakában, ha nem tudnám, hogy egy szelídlelkű kétgyermekes családapa, ugyanis mázsa felett van, kopasz, kb. 190 cm, tetovált. Egy szinti. Nem sok. Jó volt velük dolgozni, mert mindent meg tudtunk beszélni, tartották magukat a forgatókönyvhöz, és változatos volt a repertoárjuk.

Beköszöntöttem, kihoztam az uzsonnát, majd négy körül elkezdtük a búcsúztatót. Nemcsak az örömanyák sírtak, hanem a vőlegény húga is, nagyon keservesen. A felbári templomba mentünk, ahol a plébános raccsolt. Elég sok helybeli is eljött gratulálni.

A kultúrba visszatérve már elő is jött Tibiből a rosszaság, mondta, hogy nem így, hanem emígy stb. Ráhagytam, mert az ifjú pár nem volt időpontfetisiszta, de ha az lett volna, akkor bizony kinyitotta vón a pofonosládát. Három fogás volt. Klasszikus sültek, gombás hús, és káposzta, kettőkor. Szólnunk kell a pincérekről, Menyhárt Attiláról és Hosszú Józsiról (nem ez a rendes neve, de kb. 210 cm). A Csallóköz legjobb pincérei. Soha nem mentek ki úgy a placcra, hogy valamit ne vittek vagy hoztak volna fel vagy le. Bár minden héten velük lehetnék.

A zenekar nagyon jó köröket húzott, és jófajta násznép volt. Sokat táncoltak, jól érezték magukat. Csak kettőt játszottunk, mert olyan jól elszórakoztatták magukat, hogy nem kellett külön mulattatni őket.

Hajnalban elégedetten, de csendben távoztam. Átmentünk a szomszéd faluba, ahol baráti klánok lagziztak, megnéztük őket. Vidám hajnal volt. Bár a testükből élők kiszolgáltatottságára is rávilágított.

Sűrű volt az élet, elmaradtam a bloggal egy cseppet. Szóval a napló helyett lassan a memoárirodalomba csúszunk vissza, ugyanis az időközben történtek miatt már alig emlékszem arra a két héttel ezelőtti lakodalomra, melyről írni szeretnék.

Mivel előtte a távoli kerületi városban filmeztünk, szegény kocsimat alaposan meg kellett nyúznom, hogy elérjem a lakodalomkezdetet. De sikerült. Az elmúlt nyolc évben hál’istennek még soha nem késtem el, egyszer, egy nagyfödémési szlovák lagziban jött vissza túl korán a fiatal pár a pozsonyi szertartásról, de az nem az én hibám. Szal a vendéghozó buszt orrhosszal megelőzve csörtettem be nagy sarkantyúpengéssel a terembe. Ott már felsorakozva álltak az örömszülők, közrefogva a boldog ifjú párt. A vőlegény fehér öltönyt viselt, a menyasszony – a szezon egyik legszebbike – pedig halványrózsaszín(? az ilyen színekkel vigyázni kell, T. szerint én nem ismerem a színeket, fogalmam sincs, mi az a bézs, a barackot enni szoktam, a mályva pedig egy virág). fogadóruhában. Pincér két darab volt összesen, de az egyik festő, a másik meg tán villanyszerelő, úgyhogy ne bántsuk meg a Hosszú Józsi meg a Menyhárt Attila-féléket, szóval az igazi pincéreket. Két legény pincérkedett, így korrekt. Nemigen tudták, mi a dürgés, de legalább jószándékúak voltak, s nem hányaveti parasztorcák.

A videós egy lozornói (!!!) gyerek volt. Mikor odaszóltam neki, hogy öcsém, ezt filmezd le, a lehető legrosszabb választ adta: Nem beszelem magyarul. Mint utóbb kiderült róla, egy – senki által nem ismert – magyar videós küldte maga helyett. Nem volt vele semmi gond, jól tette a dolgát, bár láthatóan szarul érezte magát a személyzeti asztalnál, mikor mindenki magyarul beszélt, de hát a nyelvtanulás lehetősége előtte is nyitott.

A zenekar a Csavargók volt. Bodó Karcsi és Lelkes Szabolcs már 6 éve muzsikálnak együtt, két szintivel. Nagyon jó zenekar. Abszolút jól lehet velük kommunikálni, ami nekünk, vőfélyeknek nagyon fontos. Ezen felül virtuóz eszköztudással rendelkeztek. De – ami mindezeknél is fontosabb – nagyon erősek a közönséggel való kapcsolattartásban. Vannak zenekarok – nevek említése nélkül –, amelyek nagyon jól lejátsszák a penzumukat, nincs benne hiba, zeneileg abszolút ott van, de a néppel nem tudják tartani a kapcsolatot. A Csavargók már-már rolleri szintűek a kommunikációban. Hatalmas bulit játszottak, és nagyon erősek voltak szövegileg.

Maga a lakadáré azért nem mondható  A kategóriásnak, mert csak egy tálalás volt. Nem tudom, hogy ezért-e, vagy azért mert alapból hajlamuk volt rá, de rengetegen lerészegedtek. Ez aztán rányomta a bélyegét az egészre. A tintások egy része elaludt, egy része agresszív volt.

Fél négykor botoltam le. Az épület előtt összefutottunk két másik vőfély kollégával, Dodi vőféllyel, és Nagy Attilával. Az előbbi a Platánban, az utóbbi a Hotel Thermában**** dolgozott. Ritkaság, hogy ilyen jól sikerül összehangolni.

Szombaton vegyes lagzit csináltunk.

Bár már nyolc éve vagyok a pályán, még mindig van bennem egy jó adag egészségesnek mondható izgalom a lagzik előtt. A kétnyelvű lagzik előtt még az átlagosnál is sokkal feszültebb vagyok, részben a rossz tapasztalatok miatt (általában a szlovák féllel szoktak gondok lenni, a leggyakrabban az, hogy amikor magyarul beszélek, akkor fütyülnek rám, míg a magyarok általában tisztelettel kivárják, amíg elmondom a szlovák szöveget is), az ember sosem tudhatja, hogyan fognak hozzá viszonyulni a szlovákok. Vannak persze jó tapasztalataim is.

Szombaton Csallóközcsütörtökbe kellett mennünk, mindkét fiatal helyi volt, a menyasszony magyar volt, a vőlegény szlovák, de értett és beszélt magyarul, szóval nem azzal az esettel álltunk szemben, amikor a gyetvai rokonság először jön le a hegyek közül a Csallóközbe, és előtte még sosem láttak magyart. A csallóközi szlovákokkal a legritkább esetben volt gondom. Max annyi, mint a csallóközi magyarokkal. Okos fiatal pár volt, mert még a lagzi előtt letudták a fényképezkedést, így nem raboltak el maguktól értékes órákat. A szakadt, ám személyes élettörténetem szempontjából mégis fontos művelődési ház előcsarnokában az örömszülők fogadták az érkezőket, akikkel gyorsan letalpaltam, majd mentem egyeztetni a videósokkal meg a fotóssal.

A videóst a Bertók-klán adta, Krisztián volt a „fővideós”, aki értelmes gyerek, és egy új srácot tanított be.

A fotós városombeli volt, Kis Gábor Gibbó csapatát erősítette, nevezzük Szilárdnak, mert úgy hívják. Nikonnal dolgozott.

A zenekar helyi erő, apám korosztálya, ötven felettiek, az egykori Pegazus romjaiból kinőtt HFJ zenekar, együtt fogunk lagzizni 2009 Valentinján is. Ők nagyon jó banda. Egyetlen dolog szól ellenük, hogy nagyon nehezen jegyezhető meg a nevük. Az est folyamán én is vagy 3x elkereszteltem őket, az Isten bocsássa meg nekem, de hát hogy hívhatnak valakit HFJ-nek. Az est további részében aztán mikor kiejtettem a nevüket, akkor előtte a névjegyről puskáztam. De ezek az öregfiúk nagyon tudnak zenélni. Magas szintű hangszertudásuk van, és harminc év a zenében, az azért harminc év. Mindent tudtak.

120 embert hívtak, 110 jött el. Az uzsonnát a menyasszony nélkül hoztuk be. Ő olyan négy tájban érkezett, és nagyon szép volt. A búcsúztatás is két nyelven történt, mint minden, nem voltam hardcore, mégis elég sírósra sikeredett. Sosem célom a ríkatás, bár azt nem tagadom, hogy vannak lightos, közepes, és nagyon zúzós búcsúztatószövegek is. Tegnap olyan átlagosat mondtam, nem volt semmi „öleld meg anyukádat, mert már többet nem látod” – típusú szöveg, mégis eléggé megkönnyezték. Gyalog mentünk a kb. 300 méterre levő templomba, ahol már rengetegen várták a méretes menetet. A helyi pap nagyon rosszul beszélt szlovákul. Vagy 20 perces volt a gratuláció, vissza, tányértörés, első tánc, rövid kör, 7kor vacsora.

A konyháról csak szuperlatívuszokban beszélhetünk. 5 asszony tüsténkedett benne, és taktra jártak. Óraműpontossággal dolgoztak. A tizenegy, az náluk pontos 23.00 volt. Összesen három fogás volt, mindegyik nagyon jó minőségű, ideális hőmérsékletű és állagú, kellő mennyiségű, sokszínű körettel és salátákkal. Amit megbeszéltünk, az úgy volt. Mindenki a csütörtöki asszonyokat hívja főzni! Köszönjük, Rózsika!

A pincérek hétfős csapatát Erzsike, az egykori Segal (most valami más a neve) tulajdonosa vezette. Nagyon ügyes pincérek voltak, megették a 110 embert. Ennyire „felteríteni” komoly munka. A tegnap esti csapattal bármilyen lagzit vállalnék.

A násznép egy töredéke cseh volt. Nagyon aranyosak voltak. Náluk nincs vőfély, ezért az ő részükről kitüntetett figyelemben volt részem, mindig figyeltek, hogy mit akar ez a faszi itt. Az egyik nagybácsi szívesen itatott volna, egy felest kénytelen voltam vele elfogyasztani, mert, ahogy mondta, a borovicka az gyógyszer, de a „másik lábba” már nem öntöttünk.

Három játékot tettem a programba, több nem is kellett. Anélkül is meglettek volna, de ha már egyszer ott vagyunk… A buli elég nehezen pörgött föl, olyan kilenc óra tájban volt az első jobb kör. Én megértem őket, elvégre egy lagzi nem tud végig ezerrel pörögni, meg meleg is volt, 14.30-ra jöttek, és hétkor volt a vacsora stb. stb. Szal’ kellett egy kis idő, hogy összekapják magukat. Aztán viszont erőteljes, szilaj mulatozás bontakozott ki, melyben szinte nem voltak hullámvölgyek. Sok olyan kör volt, melyben 70-80 ember volt a parketten, ami kiugróan jó arány.

A lagziban az átlagosnál sokkal több jó nő volt, a menyasszony átöltözőruhájától pedig szó bentszakad, hang fennakad, vagy valami ilyesmi.

Háromnegyed négykor szereltem le, akkor már elég nagy volt az alapzaj, így az elköszönés esélytelen volt. Olyan lagzit hagytunk magunk mögött, melyre rámondhatjuk, hogy ha ebben a szezonban egy sem lesz rosszabb, akkor nem fogunk szomorkodni.

Személyes találkozásra szükség van. Azt hiszem, ez vitathatatlan. Aki ezt nem érti meg, annak nem vállalom el a lagziját. Nagyszombaton, mikor hazajöttem a templomból, láttam, hogy volt egy nem fogadott hívásom. Visszahívtam, és kiderült, hogy egy szenci legény, akinek a magyarbéli vőfély – eddig nem is tudtam, hogy Magyarbélen van vőfély – felmondott, és a következő hétvégén volt a lagzijuk, így akkora szükségük volt vőfélyre, mint egy falat kenyérre. T.-vel volt éppen közös progink arra a hétvégére, de azonnal felbuzgott bennem a vőfélyvér, és elvállaltam, T ui. külföldön volt, és nem tudott tiltakozni. Számukra is nyilvánvaló volt, hogy az idő rövidsége ide vagy oda, személyes találkozásra szükség van. Különben honnan tudnám, hogy mit kell csinálnom…

Mikor ildomos találkozni az ifjú párral? Túl korán se jó, mert akkor kevés konkrétumot tudnak mondani, és túl későn se, mert ha valamit koncepcionálisan rosszul gondolnak, és mi ezt vőfélytapasztalattal észrevesszük, akkor már nincs idejük javítani. Az augusztus utolsó heti lagzisaim már tavaly decemberben találkoztak velem. Konkrétumot keveset tudtak mondani, valszeg inkább amiatt volt szükségük a találkozásra, hogy lemérjenek, milyen ez a fazon, hogy fejezi ki magát stb. Semmi gond. De valszeg, össze fog kellenünk ülni még egyszer, ahogy a jövő február 14-iekkel is, akikkel a karácsonyi bágyadtságban találkoztam.

Szerintem az ideális időpont 2-4 hónappal a lakodalom tényleges időpontja előtt. Ilyenkor már általában tudják a menüt, ismerik a szertartás időpontját, a vendégek számát, a lakodalom többi aktőrét. Kevesebb a hibalehetőség. A személyes találkozás során végig kell beszélni a nagy napot, onnantól, hogy az ifjú pár elindul a tetthelyre. Eleinte nem kérdezek, hagyom, hogy szabadon beszéljenek, irányítás nélkül, úgy, ahogy ők gondolják. Igyekszem ebből összeállítani a forgatókönyvet. Ha befejeződött a folyamatos beszéd, akkor jön a riporter, és kérdezi ki nagy alapossággal az ifjú párt. Mindenre rákérdezek, ami az elmondásuk nyomán nem világos, és ha a standard dolgokat nem mondták volna, akkor arra is rávilágítok. Az asztaltól úgy kell felállnom, hogy ne maradjanak bennem megválaszolatlan kérdések.

A megbeszélés után a forgatókönyvet mailben átküldöm az ifjú párnak. Ők elolvasgatják, átgondolják, mert egész más azt leírva látni, mint beszélni róla. És ha van valami, akkor írnak. Ha nincs direkt fejlemény, akkor is olykor-olykor írok az ifjú párnak, mert lehet, hogy mégis van fejlemény, csak a nagy lakodalom előtti felfordulásban azt velem elmulasztották tudatni. Aki nagyon netaktív, és lelki igénye van rá, azt a lakodalomig az msnemre is felveszem.