Vőfíny úr, lesz menyasszonyrablás? – szegezik nekünk gyakorta a kérdést a lakodalmakban, amire a válasz természetesen nem lehet a nem tudom, mert ha a vőfély nem tudja, akkor az már régen rossz; elárulni sem szabad, mert akkor elrontjuk a meglepetést; így a válasz általában kitérő, de magamban mindig azt gondolom, hogy kibírnám nélküle. Elmondom, miért.
Azt mondják, a menyasszonylopás szokása állítólag úgy alakult ki, hogy amikor kevés volt a feleségnekvaló, akkor ezzel a nem éppen helyeselhető eljárással akartak megfelelő alanyt szerezni. A lányszöktetés szokása már a honfoglaló magyaroknál is jelen lehetett, legalábbis László Gyula is említést tesz róla, és az 50 rajz a honfoglalókról című zseniális könyvében is van egy ilyen ábrázolás.
A romáknál a mai napig él a lányszöktetés szokása. Bódi Guszti, ha jól emlékszem, még a régi Fábry Showban vallott erről, de a neomulatós Nóta tévés brigád állócsillaga, a Jolly farvizén 6,5 milliós YouTube-nézettséget produkáló, jelenségként számomra olykor nehezen értelmezhető Kis Grofó is úgy szöktette meg a feleségét, ahogy ezt a Blikk olvasóival is megosztotta.
forrás: blikk.hu
Szal' innentől a múltat végképp eltörölni, és tekintsünk a jelenbe. Menyasszonyszöktetés/lopás/rablás (a továbbiakban a kifejezéseket szinonimaként használom, bár egykori bűnügyi tudósítóként tudom, hogy nem azok) tehát van, eredjen akárhonnan is. De minek…
Gyakorlati haszna nincs, hisz az ellopott menyasszonyt nem tartják meg, mint a honfoglalók/romák a szöktetett lányt, arra viszont kiválóan alkalmas, hogy leültesse a hangulatot, szétverje a lagzi dramaturgiáját.
A legrosszabb eset a koordinálatlan menyasszonyszöktetés. Ez szerencsére a legritkább eset, a lopók között ugyanis általában mindig van tapasztaltabb/intelligensebb, aki kioktatja a többieket: Kő szóni a vőfínynek! A lakodalmakban ugyan vannak spontán dolgok, ezért jó, hagy megy a freestyle is, akkor nem kerülsz szarba, például, ha a pohárköszöntőre már felállítottad a násznépet, és akkor derül ki, hogy az előző pillanatban még a főasztalnál levő örömszülők éppen most gondolták úgy, hogy felviszik a nászutas lakosztályba az ajándékokat…; de bizony a legtöbb dolog tervezett, még ha spontánnak is látszik. Ha ez értelmetlen szokás mellett kitartva menyasszonyt lopunk, akkor az legalább legyen médiaesemény, legyen rajta a lagzis DVD-n, vagy készüljön róla fotó. Azaz, az audiovizuális műszakot is be kell avatni. Ha van fotós és videós is, akkor általában azt szoktam javasolni, hogy az egyik menjen a lopókkal, a másik a keresőkkel, hogy valamilyen formában mind a kettő meg legyen örökítve. Hogy ki kivel megy, és miért, megegyezés kérdése, illetve szemléleti kérdés, amelyben lehetetlen igazságot tenni. Ha a menyasszonylopás koordinálatlan, akkor ez kapásból elmarad. (Azt, hogy a vőfélynek miért kell szólni róla, remélem, a blog állandó olvasói előtt nem kell fejtegetnem…)
A legdurvább koordinálatlan menyasszonylopásom egy Komáromhoz közeli faluban volt. Ott is meg volt beszélve a lopás a legényekkel, akik Gyallára vitték volna a menyasszonyt. Igen ám, de a lányok koordinálatlanul beelőztek, és elvitték. Nem mondták meg, hova, és a telefont sem vették fel. Azt hitték, ez jó móka. A legény előbb Gyallán, majd Komáromban kereste, végül Érsekújvárban találta meg őt. Ezt elolvasni három másodperc, megcsinálni több mint két óra volt. A gyerek lila fejjel jött vissza, így mindenkit betereltem a folyosóról, ahol aztán hármasban még egy békítő showt is le kellett nyomni, tajtékzó, tahikardiás vőlegénnyel, szipogó menyasszonnyal… Ez persze egy extrémen rosszul sikerült példa, amiből hála a Jóistennek, 3-4 évente egy van. Ez tehát a koordinálatlan menyasszonylopás. Éppen ezért van, hogy a vőlegények reakciója is ennek megfelelő. Egyszer egy aranyszívű, kedves, 150-180 kilós, kétméteres biztonsági őr vőlegény azt mondta, "ha valaki elviszi a menyasszonyom, én lőni fogok. És komolyan gondolom." Mindezt olyan arccal mondta, hogy én elhittem neki. Egy másik, szintén nem sima tarkójú vőlegény Dunaszerdahelyen futva utolérte (!!!) a lopóautót, és mivel az nem állt meg, ahogy pedig ilyenkor illenék, puszta kézzel letörte a tükrét.
Ha már egy cseppet koordinált a dolog, már sokkal jobb. Akkor ugyanis meg lehet beszélni, hogy oké fiúk, de nem leszünk sokáig, iszunk egyet, oszt' jövünk. Ha ezt sikerül tartani, akkor nem olyan nagy tragédia, mint ha vakon kell bolyongani a csallóközi/mátyusföldi setét éjszakába.
De ilyenkor még mindig kérdés, hogy van-e kellő számú józan sofőr? Ha nincs, jó a félrészeg is? Te beülnél mellé? Én nem, szeretnék ugyanis a következő héten is lagziba menni… Ha nem a Partybustól rendeltél lakodalmas autót, akkor az is kérdés, hányszor kell fordulni? Mert ami odafelé három forduló, az visszafelé is annyi, humánerőforrás-használatban és időben egyaránt.
Ha van koordináció, s így a lopás nem akkor történik, amikor a főpincér betolja a feltűzijátékozott, embernagyságú menyasszonyi tortát; van józan sofőr, van megosztott audiovizuális műszak, a lopás településen belül történik (és nem Pozsonyban van a lagzi), akkor az egész ideális esetben fél óra alatt lezavarható. Ha a blogban már korábban vázolt gazdasági nézőpontot érvényesítjük, az ifjú pár ennyi időt volt távol az általa finanszírozott rendezvényről, nem beszélve persze a lopás helyszínen fizetendő cech többletköltségéről. Addig az ott maradottak vagy jól szórakoznak, vagy nem, ezt násznépe válogatja, de ha csak fel-alá kolbászolnak, mint általában, az nem túl jó.
Eddig csak a rémtörténeteket meséltünk, azért az is előfordul, hogy a menyasszonylopás kirívóan jól sikerül. Idén nemrégiben Nagymegyeren jártam, pont búcsú, vagy valami ilyesmi volt, orbitális buli a fürdőben, ahova a Plauter kúriából ellopták a menyasszonyt. Mire odaértünk a vőlegénnyel, az ifjú ara ittas turisták gyűrűjében ropta a táncot. Persze, a ledér menyecskék azonnal lecsaptak a vőlegényre is, de még a vőfélyt is megtáncoltatták, ami azért ritkaság… Utána átmentünk a közeli ringlispílekhez, ahol az egész lopócsapat beült a dodgembe, végül a (lö)vőlegény egy céllövöldében papírrózsát lőtt nejének, immár a násznép és a búcsúsok őrjöngésétől motiválva. És mindez alig valamivel volt több 40 percnél. Lehet, hogy Kálmán fotóművész úr megoszt majd róla képeket, érdemes csekkolni a fészbukját…
Szóval ilyen is van, de ez a ritkább. Ha valami durva statisztikafélét kéne összeállítani, azt mondanám, hogy az esetek tíz százalékában nagyon jó, kb. harmincban nagyon rosszul, a maradék hatvanban pedig "olyan sehogyan" sül el a menyasszonyszöktetés. Gondoljuk hát meg, hogy akarunk-e élni ezzel a lehetőséggel. Ha igen, akkor szóljunk a vőfélynek!
Ha tetszett a bejegyzés, látogass el a vőfély.sk-ra is:)
Szólj hozzá(m)!