Az ember már lassan nem tud úgy elmenni egy csallóközi faluba, hogy ott ne találkozzon egy ifjú párral, vagy egy örömanyával, vagy legalább egy bal lóval – mondtam szombaton, a csilizradványi református templom előtt egy korábbi örömanyámnak, aki szavalattal emelte az aktuális szertartás fényét. Persze, akad azért még szűz terület, sosem lagziztunk Kispakán vagy Nagymadon, és a Patonyok és Karcsák közül sem volt meg az összes, igaz, nincs is mindegyikben kultúrház…
Május szombatja e csallóközi községben ért, de itt nincs sötét erdő, így Bárczi Benőt sem találhatták halva. Egy sokkal vidámabb rendezvényre jöttünk.
A násznép mozgatása busszal volt megoldva, ami azért nagyban megkönnyítette a logisztikát. Mert a nyolcvanfős násznép felét elviszi a busz, a másik fele az meg már kocsival nem olyan sok, ha olyan helyre megyünk, ahol korlátozott a parkolási lehetőség. A bősi Marica étteremről én csak jót tudok mondani, ám a parkolási lehetőségeke a környéken szűken mérték. Ez persze csak ilyenkor hátrány, a falubeliek általában gyalog jönnek át a templomból, aki meg a söntésbe igyekszik, az biciklivel megy.
IDE KATTINTS, HA TŰZIJÁTÉKOT SZERETNÉL A LAGZIDRA!
Idén ez volt a második református esküvő, máskor van, hogy évek elmennek úgy, hogy csak katolikus templomot, vagy városházát látok. Evangélikus viszont csak mutatóba akad, egyéb felekezet esküvőjén pedig még nem is jártam.
A helyi szertartás után Mészáros Csaba, és a Kósa Lőrinc-istállóból származó Jandura Peti kollégákkal rövidebb és gyorsabb úton mentünk Bősre, mint a násznép. Én érkeztem elsőként, mert nekik még meg kellett örökíteni az indulást, de tudtam, hogy hamarosan itt a nép, így Nandival, a főpincérrel gyorsan átvettük a dolgokat, pár szót váltottam a Royal zenekarral, akik már régi társai a csallóközi sabbatban, aztán már meg is jött a busz.
Ez a lagzi olyan tankönyvi volt. Komolyan. Minden hétre szeretnék ilyent magamnak. A beköszönő látogatáson kívül tán’ kétszer jártam a konyhában, Gyula, a főszakács tette a dolgát, minden időben kész volt, nem volt variálgatás, a 11, az 11 volt. Ezt szeretjük. A két pincér, Nandi és Adri meg sem álltak, folyamatosan cirkáltak, mint Őfelsége hajói Rejtő regényeiben. És minden ment, ahogy kellett. Technológiai biztonságban éreztem magam. Ezt csak azok a kollégák ért(ékel)ik, akik már periférikus látásuk nyomán feltették maguknak a mi a tökömet visznek most ki ezek a pincérek? kérdést. Na ez az, ami itt nem történhetett meg. De miért emelem ezt ki, mikor ez a normális? Mert sajnos, nem mindenhol. Bősön eddig a kultúrban és a Maricában lagziztam, meg egyszer volt egy bekezdésem a Hóstádban, ebben a faluban VÁROS-ban nekem mindig csak pozitív tapasztalataim voltak.
A személyzeti asztalnál pedig elmondhatatlanul jó volt a hangulat. És, bár az IKEA főszerelőjének lagzija óta ismerem a Royalt, ami már lassan az ősködbe vész, de még mindig tudnak meglepetést okozni. Konkrétan most leszakadt a pofám, amikor a zenekarvezető, Johancsik Sándor rázendített a kilencvenes évek szegedi egyetemi éjszakájának himnuszára, az Alain Delon szeretnék lenni című opusra, amelyet én a Timur Lenk Mágikus Gúla Tánczenekar interpretációjában ismerhettem meg, de eredetileg a Második Műsor együttesé. És a royalos fiúk is ismerik, és előttem majd egy évtizedig titkolták!
És mivel egy korábbi ifjú párom, immár nagyobbacska gyerkőccel, is ott volt a vendégek soraiban, és még páran abból a partyból, egy kicsit már én is családtagnak érezhettem magam. A násznagy pedig a csallóközi lakodalmas éjszaka egy jeles pincére volt. Minden mindennel összefügg:)
Az általános lakodalmas mozgásokkal ellentétben most a fiatalabb korosztály szivárgott el hamarabb. Négyórai távoztomkor jobbára a középkorú csapat bírta még szuflával.
Szólj hozzá(m)!