Vőfélyblog

Ez itt kérem NEM öncélú szexizmus, az a néni volt a fotós, aki ezt is fotózta

Amikor ezeket a sorokat írom, a vőfélybot már le van szalagozva, jövőre újakra cserélem őket, mert a nemzetiszín szalag fehérjét már elfogta a csallóközi konyhák zsíros párája, a zöld meg egy csokitortától lett foltos. Munkabaleset. Elviszem a tisztítóba a munkaruháimat is, melyek falusi kultúrház konyhaszagát éppúgy beszívták, mint négycsillagos hotelét, a fekete Alain Delont ráadásul leöntötték pálinkával... Szombaton a kiváló Hollósy Banddal zártam a szezont. Olyan hideg volt, hogy akár december is lehetett volna. Pedig csak november volt.

Nincs olyan, hogy olcsó lagzi! – ezt ennek a blognak az első fázisában, 2008-ban már leírtuk. A lagzi drága dolog. Ezt az állításunkat az újratöltés után, idén is megismételtük. Három a magyar igazság, elmondjuk harmadszor is: nincs olcsó lagzi! Akkor miért írtad meg ezt a posztot? – tehetné fel a kérdést a nyájas olvasó. Nos, a szerző megpróbál szempontokat adni ahhoz, milyen, leggyakrabban minőségi, illetve egyéb visszalépésekkel lehet elérni, hogy egy lagzi (viszonylag) olcsó(bb) legyen, és ne menjen rá az ifjú házasok gatyája. Ha előtte állsz, vágjunk bele! 

Figyelmeztetés gyanánt annyit előrebocsátanék, hogy ez egy sorozat lesz, melynek részei nem önállóak, illetőleg nem biztos, hogy önállóan is megállják a helyüket. Lesz olyan is, hogy valami csak a szöveg lineáris kohéziójának függvényében, utólag nyeri el a jelentését.
Lesz olyan tanács is, hogy válassz amatőr szolgáltatókat. A szerző erről nem állítja, hogy jó, csupán azt, hogy olcsó. Ha figyeltél, a címben is CSAK ezt ígértük.

A lakodalomról általában mint marha nagy buliról szokás beszélni. Itt most a gazdasági vetületeiről lesz szó. Ha zavar téged, hogy ezt a szent eseményt a beárazzuk, és a lé szempontjából fogjuk kivesézni, ne olvasd tovább, böngéssz inkább korábbi bejegyzéseket.

0. Alapvetés Miért drága a lagzi?

Van egy lényeges policym. Ill. nem (csak) az enyém. Biztos vagyok benne, hogy a lakodalmas szakma művelőinek tisztességesebb része így gondolja. Van az az egy délután, az a tizenpár óra. Az ifjú pár életének lexebb napja. Külső körülményektől függetlenül törekednünk kell arra, hogy minden klappoljon. De amikor szarrá ázok, mire a kaputól a kocsimig érek, akkor minden kognitív tudatosságom szem előtt kell tartani, hogy tényleg így tudjam gondolni. Negyedre szakadó esőben indultunk el szombaton.

(Disclaimer II.: Ha jól emléxem, Derrida írja, hogy az előszónak azért van kitüntetett szerepe, mivel a szöveghez képest utólag keletkezik, mégis ELŐszónak hazudja magát, így próbálva meg irányt szabni az olvasási folyamatnak. Nos, mi is így vagyunk most ezzel. Szabadidőnkben néha-néha megírunk egy-egy elméleti posztot azokra a hétvégékre, amikor nem várható esettanulmány. /A téli szünet idején például a lakodalom gazdasági kérdéseiről fogunk értékezni, jelesül arról, hogyan tudod minél olcsóbban megszervezni a lagzidat, érdemes lesz visszanézni, de csitulj, te olvasói marketing./ A fotósokról szóló posztot is megírtuk már korábban, de! Van a lakodalomipari szereplőknek egy zárt fóruma, ahol a fotósok között nemrégiben komoly vita zajlott le arról, ki a profi, ki az amatőr, ki a kontár, és ki veszi el más dzsobját. Mivel ez egy zárt fórum, infót onnan értelemszerűen nem hozunk ki. De az ott elhangzottak függvényében az alábbiakat némileg módosítottuk.)

(Disclaimer I.: A rekeszidő számomra azt jelenti, hogy barátaimmal mennyi idő alatt tudunk egy rekesz sört elfogyasztani. Fogalmam sincs arról, hogy működik a fénymérő. Amikor egy fotós az imidzstermékként viselt 120 kilós szettáskából, hangos bajonettcsattanással objektívet cserél, miközben ugyanabban a templomban vagyunk, és ugyanolyan messze áll, nem tudom, miért teszi ezt, azon kívül, hogy kívülről jól néz ki. Az alábbiakban tehát fotós szakmai kérdésekről nem lesz szó. Csupán azt fogom elmondani, hogy látom a lagzis fotós piac alakulását én, a vőfély. Személyes tapasztalatról az elmúlt 11 évben beszélhetünk, amikor korábbi időkre fogok hivatkozni, azt idősebb fotós kollégák beszámolói alapján teszem. Természetesen, a fotós kollégák számára is nyitva áll a lehetőség, hogy a vőfélyekről írjanak, fotós szemmel.)

Basszus, ennyi bevezető, és a poszt még csak most kezdődik. Több olyan lagziban is jártunk, ahova gazdasági megfontolásból, vagy azért, mert „nekem ne legyen az arcomba, mikor eszem a húslevest”, nem hívtak videóst. Olyan lagzink viszont nagyon kevés volt, ahova nem hívtak fotóst sem (persze, volt ilyen, de nem ez a jellemző). Ahogy az Érsekújvári járásban praktizáló fotós, a naszvadi Asztalos Árpád magyarázta egyszer egy megrendelőjének: Asszonyom, maga is szokott fésülködni, de ha lagziba készül, előtte fodrászhoz megy, nemde? Ez olyan érv, amivel a megrendelő belép az igen-folyosóba.

Abban a májusi bejegyzésben, melyben azt taglaltuk, mennyi pénzt kell(ene) adni a menyasszonytáncba/menyecsketáncba, jeleztük, fog kelleni egy nászajándékos poszt is.  Na, hát ez az. Az, hogy mit adjunk nászajándékba, ill. milyen értékben illik nászajándékot vásárolni, érthetetlen módon eléggé tabuizált téma, megkérdezni meg nincs kitől. Laci vőfély megmondja a trút, és a végére már nem fogod annyira akarni, hogy sok lagziba hívjanak meg.

(2001. május 5. óta láttunk már párnászajándék-átadást, illetve hallottuk néhány reakciót, amit a tisztelt ajándékozók nem, ezért olykor kategorikusan fogunk fogalmazni. Továbbra sem gondoljuk magunkat az igazság egyedüli birtokosainak, valamint ahány ház, annyi szokás. Az mi keveset írtam, igazat írtam – ahogy TLS írta.)

– Fiatalember, maga már járt nálunk, ugye? – kérdezték a szakácsnők, amikor talpig botban, felszalagozva berobbantam a dunaszerdahelyi Vidékfejlesztési Szakközépiskola konyhájára, hogy a vacsorák időpontjait egyeztessem.
– Igen, csókolom, GT esküvőjét csináltam itt 2008-ban.
– No, azok má’ el is váltak – mondta egy másik szakácsnéni. Valamiért úgy éreztem, nem ez az információ az, amellyel nyitnom kéne K és A esküvőjében, ezen a májusinak is beillő, szép októberi napon.

A lakodalomban az elsődleges cél, hogy a násznép jól érezze magát, de azért (nekünk) az sem rossz, ha ez a szolgáltatóknak is sikerült. A zenészek, fotósok, videósok, vőfélyek is emberből vannak, és bár egy nagy család vagyunk – legalábbis itt a Csallóközben és a Mátyusföldön –, kinek a családjában ne akadna olyan rokon, akitől igyexik távolabb ülni a közös asztalnál? A közelmúltban egy ismert dunaszerdahelyi fotvideóssal és egy nagyon jó mátyusföldi zenekarral voltam, akik tavaly egy lagziban – történetesen én voltam ott a vőfély – cseppet összezörögtek. Azóta velük nem olyan a személyzeti asztal, mint lehetne. Most hétvégén viszont erős csapat gyűlt össze. Mert hát ki látott már olyant, hogy a fotós meg a videós még fél négykor fotóz/filmez egy lagziban. (Yo, persze, volt már ilyen, de nem ez az általános.) Pedig most nehezebben indult a dolog, mint egyébként, mert a virágboltban új kislány volt, és el kellett neki mondani, hogy kell vőfélypálcát díszíteni.

Gyakran évekig nem botlik a botnok olyan lagziba, ahol az ifjú pár valamelyik tagjának a szülei nincsenek jelen, most pedig két héten belül kettő ilyent is abszolváltam. A távolmaradást mindkét helyen más-más okok indokolták. Ezzel nem tisztünk foglalkozni, csapjuk a lovak közé, fél kettőkor borotva, zuhany, fél háromra Tonkházán kell lennem.

Van, hogy bizonyos lakodalmakban bizonyos mondatok gyakran ismétlődnek. Ilyen például a tányérzörgetéskor szűnni nem akaró „Csókot! Csókot!” skandálás, vagy a poháremelésekkor hajnal felé egyre artikulálatlanabbá váló Éljen az ifjú pár! felkiáltás. Az oldschool vőfély kollégák részéről gyakori még a Halljunk szót, uraim! is. Legutóbb egy nagymagyari lagziban jártam, ahol a szokásosnál jóval többször mondták: Ez tudod ki? Ez a Farkas Zoli veje. Hiába, ha ismerik az embert...