Van élet a 15-ös után is. A számomra kétségkívül fontos félkerek évfordulót követően Zsigárd volt beírva a határidőnaplómba. Az ifjú pár a viszonylag korai foglalók táborát erősítette, már jó egy évre előre, de ha emlényeim nem csalnak, akkor tán’ több is, mint egy évre előre lefoglaltak. Aki így tesz – jövőre már tízen vannak ilyenek –, oda biztosan el tudunk menni. Aki nem, lehet, hogy oda is, feltéve, ha péntekre teszi, mert idén sok ilyen lesz, de ne szaladjunk ennyire előre.
Lassan ideje lesz megalkotni a Hol vőfélykedtem? térképet, 15 év után már illene:) Ha ez így lenne, a Komáromhoz ugyan nem közeli, de hát nem is fényévekre levő Zsigárd csak egyszer szerepelne rajta. Vannak jelenségek, amelyeket nehezen tudunk megmagyarázni, és az, hogy hova hívnak, vagy hova nem hívnak bennünket, számtalan összetevő függvénye lehet, és nem kizárólag a munkád minőségéé. Most, sok – már nem is tudom, mennyi – év után újra a zsigárdi kultúrházba vetődtem. Igyekeztem korán érkezni, leparkoltam, kiszálltam, épp az autó üvegében néztem, jól áll-e a nyakkendőm, amikor a periférikus látásomban feltűnt egy GA-a rendszámú Octavia. Ez bizony a Vili (Lásd még: Eljött a Vili hozzátok). Ők a művészbájárón mentek be hátul, a főbejáratot még zárva találtam, de szerencsére az egyik dolgozó épp arra őgyelgett, és beengedett. Bent Kőrösi Libor, a legkidolgozottabb felsőtestű mátyusföldi pincér volt az első, akit megláttam, még izompólóban, nem pincérszerelésben. Az mindig jó, ha a baráti körből verbuvált pincérek seregét egy hivatásos is erősíti, pláne meg, ha irányítja. Liborral már megszámlálhatatlan lagzit nyomtunk le együtt Pereden, ez az első alkalom, hogy outsourcingolták őt, hiába, a tendencia begyűrűzik a lagzis szférába is.
Ide kattints, ha kellene tűzijáték a lagzidra.
Az ember természetesen nyitott az újra, hisz Darwin óta tudjuk, nem a legerősebb, hanem a legrugalmasabb faj tud túlélni. Én is szívesen ismerkedem új kollégákkal, és nem borzadok el, ha fotósként, videósként, zenészként a fiatalok olyasvalakit neveznek meg, akit még sosem hallottam korábban. Mert attól még, hogy eddig elkerültük egymást… Akikkel először dolgoztunk együtt, azt hiszem, meg fogják erősíteni, hogy maximálisan, már már bugárbélaian:) törekedtem az együttműködésre, és jól kijöttünk. Ez a szakmai vetület. De van egy emberi vetület is, hogy azokkal, akikkel már sokszor voltál, a közös múlt okán szívesebben vagy. Modranszky Ferivel például az első zsigárdi lagzimban találkoztam, azóta már láttam őt énekelni is, nem csak kamerázni, jó néhány akcióban, önállóan, vagy éppen a szintén kedvelt RH duó oldalán, trióként. Kálmán Rolanddal nemcsak sok szombat estét húztam le, de ami ennél fontosabb, a lagzijában is én vőfélykedtem. Kicsi a világ, no. És minden egyes szombat egy utazás is, befelé. Amellett, hogy „megcsináljuk” a lagzit, minden egyes szombat alkalmat teremt rá, hogy újra/átgondoljunk bizonyos dolgokat. És ez így jó. Kész pszichoterápia.
Most látom csak, hogy Feri ingileg a zenekarhoz öltözött
E zsigárdi mulatérozással most a nagy lagzik megkezdődött tendenciája folytatódott, százharmincegynéhány nép volt, a múlt héten is, és most hétvégén is 100 feletti lesz a lélekszám. De ennyi ember is tud abszolút csendben lenni. Még most is beleborzongok, hogy szinte tapintani lehetett a fizikailag jelenvaló csendet a búcsúztató idején. Ritka kegyelmi pillanat.
Persze, ahol sok nép van, ott mindenből sokat adnak. Szertartásból, gratulációból, menyasszonytáncból stb. Itt minden más, mint egy negyvenes lagzin. A méret nem értékvonzat, de egyszerűen fizikailag is más a nagy lagzi. A 8 pincér például folyamatosan talpon volt, mindig volt valaki a soron. Mert ennyi ember közül mindig akar valaki valamit.
A Lakadáré című könyvünkből még rendelhető pár darab.
A Kajali Lagzis Négyes, e blog szinte állandó szereplője, stabilan hozta a formáját. A klasszikusok mellett bőven szóltak napjain neomulatósai is. A köröket pedig az elmaradhatatlan Nyissuk ki az imakönyveinket… zárta. Vili most is szoros szimbiózisban élt a násznéppel, játszott kérésre és kérés nélkül, hallgatót és Kis Grofót, öregnek és fiatalnak. Amerikában per lett abból, amikor valaki botor módon azt mondta, hogy a négereknek a vérében van a tánc. Remélem, engem nem perel be az Egyenlő Bánásmód Hatóság, ha azt mondom, a Lagzis Négyesnek a vérében van a zene.
Mivel gyakorlatilag folyamatos volt a pörgés, az egyik vacsorát és a tortát szinte úgy kellett becsempészni a kört leállítva (aztán folytatva persze), keveset játszottunk, így is olyan érzése volt az embernek, hogy itt mindig történik valami. Már éppen pitymallni kezdett, mikor hazaindultam. Van annak valami páratlan hangulata, amikor begurulsz a már világos, de még kihalt városba. Ezt csak a szombat éjszaka legényei tudják.
Szólj hozzá(m)!