Vőfélyblog

Szinte furcsa, hogy idén még csak másodszor voltam a nagymegyeri Plauter Kúriában, valójában, mikor belépek oda, olyan, mint ha ott laknék, hisz már a konyhából a hátsó színpadra vezető alagsori folyosón is jártam, pakoltam székeket eső elől menekítve a bandát, eskettem elöl és hátul… Az igazság az, hogy harmadszor lettem volna, de egy áprilisi lagzit családtechnikai okokból visszamondtak. És szeptemberben megyek még egyszer, ezúttal olyan nyelven, amilyenen korábban még nem próbálkoztam, de ez legyen még a jövő titka. Mindezt csak azért mondom el, mert lehet, hogy elfogultnak tűnök ezzel az egyébként objektív mércével is jónak mondható lagzis helyszínnel szemben. Igen, lehet, hogy kicsit az vagyok. A hely számos jó tulajdonsága mellett itt még sosem fordult elő, hogy a maradékot kotorták volna elénk, igaz, Csánó Tomi, Kovács Gyuri, Soós Laca, Kósa Lőrinc? De ez önmagában persze kevés lenne, ilyent normális hely alapból sem tesz.

A fotót Jani, a pincér készítette

Már párszor írtam korábban – de azt hiszem, először az első, igazi cadillaces esküvő posztjában –, hogy ha túl puccos a menyasszonyi kocsi, a férfiak elvesztik a józan ítélőképességüket, és vadul fotózni, de ami rosszabb, dicsérgetni kezdik, a menyasszonyról teljesen elfeledkezve. Egy kicsit így volt ez nemrégiben is, amikor Illésházán jártam Bacuval, aki idén valahogy kerül engem ez volt az első közös lagzink, noha volt év, amikor 4-5 is volt, hiába, mindig más a lapjárás; és a saját lagzimat is videózó Kósa Lőrinccel. Szóval hölgyeim, minél átlagosabb az autó, annál több bókot spórol meg a menyasszonynak.

A címmé emelt mondat a múlt heti lakadáré legnagyobb tanulsága. Szóval, kedves vőfély kollégák, ha nem akartok csak a verselésnél leragadni, hanem valóban komplex segítséget akartok nyújtani az ifjú párnak, legyetek mindenre felkészülve. A minap az egyházgellei templom felé közlekedtem. Valacsay Dani videós kolléga – akivel már sok huncutságot megértem a szombat éjszakában az elmúlt években – türkiz inge messziről világított a szikrázó napsütésben. Gondoltam, ledudálom, ahogy ezt Gibbóval is tettem Csallóközcsütörtökben, de ahogy közelebb értem, láttam, a fél násznép már ott van a plébánia árnyat adó fái alatt. WTF? Azt mondták, a nép négyre érkezik, én megyek 15.40-re, hogy jó fej legyek, és itt van már mindenki. Hát mi van itt? És miért ilyen idegesek? Azért, mert nem jött a busz, ami a násznépet transzportálta volna. Elegendő ok ez az idegességre? Én azt hiszem… Pár óra alatt megszervezni 80 ember mozgatását nem egyszerű, főleg, ha fejben nem ott vagy, hanem életed legjelentősebb lépésére készülsz. Az ifjú pár próbálta mondani mindenkinek, hogy jöjjenek autóval, de még így is voltak levegőben lógó emberek. Busz meg nem. Telefon elő, előbb két „nagybuszos” cégnél tettünk próbát, sikertelenül. Aztán felhívtuk a Partybus DS-t, amely a Csallóköz fővárosának környékén üzemeltet a mulatérozó és egyéb ifjúságot célirányosan a szórakozóhelyekre szállító járatokat, de vannak reptéri transzfereik, és egyéb járataik is. Sajnos, a Partybus se tudott biztosan mondani, de legalább azt, hogy megpróbálja. Közben a telefonálgatással sok idő elment, már belecsúszott a kikérés-búcsúztatás sávjába, mérlegelni kellett, mi a fontosabb, ezért a telót Csánó Tominak, a Colors zenekar frontemberének adtam, aki Mezei Zsolti prímással a templomhoz jött kísérni a menetet, én meg elkezdtem a (primer) dolgom. Mire végeztünk, és menetbe álltunk, a sor végéről Tomi bólintott a harmonika fölül. Jön a Partybus. Na, azt hiszem, így még a srácoknak a győri diszkókban megittasodott szerdahelyi fiatalok sosem örültek, mint most az örömszülők. Úgyhogy óriási köszönet a Partybus csapatának. Az eredetileg megrendelt buszossal pedig remélem, sikerült tisztázni a helyzetet...

Mindenkit sok szeretettel vár Párkányba a Lakadáré csapata június 18-án.

Ugyebár a visegrádi négyek egy bevett közéleti szókapcsolat. Négy emberrel viszont nem mentem volna Visegrádra. Minek? Hatvannal viszont már érdemes. Így tettem most hétvégén is.

Aki nem tudja, kitől származik a címmé emelt idézet, július 1-jén ne menjen a VOLT Fesztiválra. Május utolsó előtti hétvégéjén magam is Békén jártam. A kistelepülés két lagzis helyszínnel is büszkélkedhet, egyik miatt sem kell szégyenkeznie. Az egyik a Castel, amely a Felvidéki Esküvő csapatának is tagja, és ahol tavaly zártam a szezont, itt elsősorban a kisebb lagzik preferálandók, a másik pedig neki átellenben a kultúrház. Itt jártunk most.

Fedezd fel a kakukktojást a képen

Csak az első 16 másodperc végett tettük ide ezt a zseniális paródiát. Csaknem én magam is olyan régen jártam a kiváló taksonyi Taxon étteremben, ahogy azt a szöveg narrátora mondja. Dermesztő régen, még 2007 májusának első hétvégéjén házasítottuk itt ki, vágkirályfai – tehát masszív – előzménnyel a világszép Mónikát. A kör bezárult. Most, amikor vőfélyszerencsém hosszú idő után visszavetett erre a nagyon jó mátyusföldi lagzis helyszínre, ők is ott voltak vendégként. Kicsi a világ, és egyéb közhelyek.

Minden ifjú párnak örülünk, aki megkeres bennünket, még inkább azoknak, akiknek fel is tudjuk venni a lagziját:) Vőfélynek lenni…, uhh, na ez a mondat többféleképpen is befejezhető, pl. az egyik archaikus, ma már ritkán mondott beköszöntő szerint „nem könnyű dolog ám vőfélynek lenni, kivált, ha magáért ki is akar tenni”, de most nem erre gondoltunk. Vőfélynek lenni bizalmi viszonyt feltételez, az ifjú pár élete legszebb napját bízza ránk, nem cseszhetjük el. Egy szakmabeli sokat tud a lakodalmak folyásáról, ezért szolgáltatókat is biztosabb kézzel választ, mint az, akinek a szomszédja ad néhány telefonszámot, vagy guglizik. Mert neki globális átlátása van a szcénáról. Éppen ezért hatványozott megtiszteltetés, ha egy szakmabeli kér fel bennünket vőfélyi szolgálatra. Eddig már három vőfély vőfélye voltam, dolgoztam zenész lagzijában, de ilyenem még nem volt.

Ha egy hétvégére két lagzi is jut, az előző heti lakodalom olyan távolinak tűnik, mint ha tavaly történt volna. Pedig csak most volt, pár napja. Talán a túl sok arc-interakció miatt, a lakodalmas szektor szolgáltatóinak többségét kurta memóriával sújtja sorsa. Tegnap is, egy ifjú párral folytatandó megbeszélésre igyekezvén, a vendéglátóhelyen ott volt egy koma. Kérdezte, hogy emléxek-e rá. Persze, nem emlékeztem. Egy tavalyi lagzin ő volt a sógor. Hát, nem túl sanszos…

2:2. Szombaton ez volt a helyzet. A zenekart és a videóst ismertem, a helyről csak közvetített ismereteim voltak, a fotós új arc volt. Volt már ennél jobb és rosszabb arány is. Szombaton madari esketéssel – ilyenem utolszor a kilencvenes éves első felében volt, vendégként – a búcsi Vintop Karkóban partiztunk.

Szombat hajnalban esett az eső, és amikor elindultam a szülőfalummal, Bátorkeszivel szomszédos Madarra, még akkor sem volt ideális az időjárás. Ilyen 50:50-re állt. Az ember ezzel úgy van, hogy csak addig ne essen, amíg a szertartás helyére nem érünk, utána már kit érdekel. A kikérés és a búcsúztatás a lányos háznál történt meg, innen indultunk a madari templomba, ahol még külön ülnek a nők és a férfiak, mert vannak még települések, ahol tartják a hagyományokat… (Persze, egy idegennek ezt nehéz megtanulni. Szerencsére a hagyományok gyakorlását az esküvők idejére felfüggesztik.)