Vőfélyblog

Nádszeg, a Kis-Duna és a Feketevíz ölelte, Szerdahelyhez közeli, de már a Galántai járásba tartozó község minden vőfély pályáján mérföldkő. Aki Nádszegre megy, felejtsen el mindent, amit máshol hallott a vőfélykedésről. Nádszegen nádszegiül kell vőfélykedni. Ha nem tudod azt, hogy Három fehér szőlőtőke, ne menj Nádszegre. Mert aki Nádszegre megy vőfélykedni, annak ezt tudni kell. Ha nem tudja, hajnalban megmondják, hogy jó vót, jó vót, de nem volt a Három fehér szőlőtőke… Talán csak Pered őrzi olyan szépen és tudatosan a maga lagzis hagyományait, mint Nádszeg. Sok év kihagyás után a hétvégén újra ide vitt a Kis-Duna vize.

Azért 108 ilyent legyártani...

Tavaly felhívott egy örömapa, hogy szoktam-e angolul vőfélykedni. Mondok, szoktam, persze, szoktam. Mondta a dátumot. Ráértem. Így vitt szeptember első hétvégéje a bejáratott nagymegyeri lagzis tetthelyre, a Plauter Kúriába, ahol sokszor voltam már idén, és még leszek is.

A Remix új, katalán szakos felállása (a józan sofőr felvétele Töltésy kolléga gépével)

Ugyan dolgozni angolul kellett, de a násznép nem II. Erzsébet, hanem VI. Fülöp alattvalója volt. Nem tudom, mennyire szeretik őt, az biztos, hogy a népszavazást elúsztató Mariano Rajoy miniszterelnököt nem zárták a szívükbe, a násznép ugyanis katalán volt. Egyetemi éveimben nagy szerencsém volt, mivel Babos Gábor lakó- és seniortársam, aki egyebek mellett nyelvzseni is, a germán és a talián mellett katalán szakot is végzett a szegedi oskolában, így le tudott fordítani nekem egy rövid katalán köszöntőt az elejére, amellyel beloptam magam a mediterrán csapat szívébe.

A vőfély mindig minden lagzit szeret tisztességesen megcsinálni. Mindegy, hogy ki a vőlegény, ki a menyasszony. Az akció legyen jó. Becsületből. Mégis, ha az embert egy kolléga tiszteli meg azzal, hogy vőfélyének választja, akkor azt még ennél is jobban szeretné megcsinálni. Ez főleg az adott konkrét iparág dolgozóját nyomaszthatja, pl. szakács lagzijában a szakácsot, de hát a vőfélynek se mindegy.

Ebből a szempontból szerencsésnek mondhatom magam. Ott jártam Budai Igor vőfély kolléga lagzijában, de vőfélyként láttam az oltárhoz vonulni Nagy Iván kamerásból lett vőfély kollégát is. E lagzikban hordában jelentünk meg, mi botnokok, Zalka Lóránt, Nagy Attila, Srejner Attila, Gál Adrián, Menyhárt József (ő az utóbbiban családtechnikai okokból nem volt). Vőfély voltam a vőfély Menyhárt József barátom lakodalmában, nagy tiszt(es)ség. A zenészek közül a most a Colorsban nyomuló Csepi Laci hívott szövegelni élete legszebb napjára. Botnokként láttam, hogy építi fel saját lagziját a korábban több száz lagzit lepödrő Tóth Tihamér Tamás, a dunaszerdahelyi Hotel Therma vezérigazgatója. És remélem, nem hagytam ki senkit, 14 év hosszú idő no.

Megállíthatatlanul robog tovább a lakodalmas gőzös, de a novemberi szezonvégig még számos megálló van. Az egyik Dunaszerdahelyen volt, ahol a Luni étteremben jártam. Korábban csak a Lakodalomvarázs esküvői kiállításon fordultam meg itt, dolgozni még nem dolgoztam, de a helyet vivő Tóth Ferencet nem tegnap kezdte, keze alól felszolgálógenerációk kerültek ki.

Egy korábbi, tartósan külföldön élő ifjú pár lagzijának előkészítési folyamatáról jegyeztem meg, hogy a személyes találkozóra már-már az utolsó utáni pillanatban került sor. Ez most is így volt. Mivel az ifjú pár szebbik fele nem e hazában talált magának megélhetést, ami szomorú kéne, hogy legyen ennek az országnak, mert ugye diplomások elvándorlása stb. …, így csak a lagzi előtti csütörtökön véglegesítettük a dolgokat. Ilyenkor ugye koncepcionális változtatásokra nincs lehetőség, csak ami van, azt lehet finomhangolni. Tagadhatatlan előnye viszont, hogy jegyzetek nélkül is nagyon jól emlékszem a megbeszélésen elhangzottakra.

Új helyekre mindig ambivalens érzésekkel megyünk. Egyrészt szeretjük a már bejáratott, jól bevált, régi helyeket, ez részben a korral is jár, másrészt felfedező lelkünk meg kívánja az újat. Egyszer, pályám dereka körül egy hely megszólított, hogy lennék-e a „ház vőfélye”. Nemet mondtam, egyrészt értelemszerűen azért, mert nem láttam működőképesnek a konstrukciót, nevezetesen, ha a pár nem a házinyulat szeretné, hanem van neki saját vőfélye, akkor mi van, másrészt meg dögunalom lenne minden hétvégén ugyanoda menni. A legutóbbi hétvége a galántai Stop vendéglőben ért, ahol, bár egy jeles vőfély kollégám itt laktában sok Kofolát megivott, én még sosem voltam.

A sóhajtásnyi nyári szünet után Dunaszerdahelyen vettük fel újra a fonalat. A régió legmagyarabb városáról van szó, így statisztikailag is nagyon sokat jártunk itt az elmúlt 14 évben. Éppen a nagy számok miatt itt a fent és lent egyaránt megvolt. Szerdahelyhez éppen ezért nehéz globális érzést rendelnem. Ha mondjuk XY faluból hívnak, az mindig az emocionális skálámon is mozdít valamit. Szerdahely esetében a következő kérdés, az És hol is lesz? a fokmérő. Azon a meleg nyári napon egy nagyon régtől látogatott helyre, a Vidékfejlesztési Szakközépbe vitt vőfélyszerencsém, ahol a konyha konstans jó, a váltakozó pincérekkel már megértem jót is, rosszat is. Most tudtam, hogy oké lesz, mivel Menyhárt Attila brigádját magam ajánlottam az ifjú párnak.

Vannak, akik vőfélyt keresnek, vannak, akik kimondottan engem, és vannak lagzik, ahová muszáj nekem menni. Ez már az első telefon vagy levélküldés során kiderül. (Arról, hogy mit mondjunk a telefonba, itt írtam.) Július 18-án egy olyan lakodalomban voltam, ahová csak és kizárólag én mehettem el.

A menyasszony tavaly ősszel keresett. Akkor foglalt voltam, de elküldtem neki pár koma számát, akik az általa támasztott, speciális elvárásoknak eleget tehettek. Mivel alapvetően altruista, embertársaim problémái iránt őszinte érdeklődést mutató ember vagyok, a telefonosoktól nem, de a mailesektől bizonyos idő elteltével meg szoktam kérdezni, sikerült-e valakit találni. Március 23-án, a mailboxom takarítása közben fedeztem fel újra a menyasszony rég elfeledett ajánlatkérő levelét. Gondoltam, megkérdezem, van-e már botnok. Nem volt. Erre megint küldtem pár számot. Mit ad Isten, a mail elküldése után pár perccel az eredeti foglaló lemondta a július 18-ai lagzit. Ebből nyilvánvaló vált, hogy ezt a lagzit csak és kizárólag nekem tartogatták a felsőbb hatalmak.

A szokásos "józan vendég" által készített staff fotó, aki most az egyik nyoszolyólány volt, akinek a hugát/nővérét (ikreknél ez mindig dilemma) én házasítottam

Igen, kétségtelen, kénytelen vagyok beismerni, főként, mivel a számok nem hazudnak, hogy ezekben a nagy nyári melegekben kicsit szegre akasztottuk a blogírást, ami nem hogy nem szép dolog, de egyenesen csúnya. Köszönöm, hogy azért így is látogatjátok a blogot, amely alvó állapotban is napi két-három tucatnyi látogatót vonz, nyilván mert már természetes módon megtelt sok finom kulcsszóval, amiért egy SEO-guru a fél karját adná, de hát ez hosszú évek kemény munkája:). Mindent megteszünk azért, hogy felszámoljuk ezt az állapotot, most például feldolgozzuk, mire emlékszünk még a július 11-ei esküvőnkből.

Július második szombatját egy talpraesett örömanya – egyébként ismert hazai közéleti személyiség, így legendás diszkréciónk még nagyobb – foglalta le, aki korábban már két lagziban is látott, így valszeg tudta, mit választ. Az ifjú pár ugyanis külföldön él és dolgozik, de nem polcfeltöltők vagy mosogatófiúk, hanem csúcsértelmiségi szakmát űznek. Szal’ így is lehet. (Gyengébb szövegértésű olvasóim kedvéért: ez a mondat nem a polcfeltöltők és mosogatófiúk lenézése.) A foglalás emlékeim szerint valahogy tavaly ősszel jött, de ezek a dolgok már összefolynak. Kontrasztként: a múlt héten is kerestek idén augusztus 15-ére. Ilyen is van. Ez végülis hasznos, hiszen az esküvőt különböző okokból akár vissza is mondhatják, szóval nem azt mondom, hogy az ilyen „meleg hívás” rossz dolog, viszont a hívó félnek nagy adag frusztrációtűrő képességgel is fel kell szerelkezni.

Mindig nagy öröm, amikor az embert vendégnek hívják egy lakodalomba. De még az milyen nagy öröm, ha el is tud menni! A „civilek” (értsd: lakodalomiparon kívüliek) gyakorta nem számolnak azzal, hogy a lakodalmas szféra szorgos szakmunkásainak be van táblázva az éve. Így aztán, mire a meghívás dologra kerülne, már gyakran csak a sajnálommal kezdődő mondat marad. Pedig biztosan szívesen elmennék, de hát az visz, aki gyorsabb.

Ha viszont egy lakodalomipari dolgozó, jelesül egy vőfély házasodik, és egy hasonszőrűt akar meghívni a lakodalmába, az általában tudja ezt, ezért jó előre szól. Így tett az én Flóri barátom is. Ifjú párok nevét és identitását soha nem közöljük, most csak azért teszünk kivételt, mert vendégek voltunk, nem szolgáltatók. Amúgy is ismerik őt mindenfelé, olyan, mint Jolly:), hiszen övé a Selfiemat, a modern selfiegép.

Egy ifjú és egy már nem olyan ifjú pár

A szerelem nem ismer határokat. A csallóközi-mátyusföldi vőfélyek a határ menti régiókban gyakran celebrálnak magyarországi–hatuma esküvőket. Ez nyelvileg a legkisebb problémát sem jelenti, papírozás szempontjából viszont ugyanolyan bonyolult, mint ha egy svéd hajós, dán kupec, vagy ír kamionsofőr venné el mondjuk Nagymácséd legszebb lányát. Az utóbbira ráadásul vőfélyt és zenekart is nehezebb találni.