Vannak, akik vőfélyt keresnek, vannak, akik kimondottan engem, és vannak lagzik, ahová muszáj nekem menni. Ez már az első telefon vagy levélküldés során kiderül. (Arról, hogy mit mondjunk a telefonba, itt írtam.) Július 18-án egy olyan lakodalomban voltam, ahová csak és kizárólag én mehettem el.
A menyasszony tavaly ősszel keresett. Akkor foglalt voltam, de elküldtem neki pár koma számát, akik az általa támasztott, speciális elvárásoknak eleget tehettek. Mivel alapvetően altruista, embertársaim problémái iránt őszinte érdeklődést mutató ember vagyok, a telefonosoktól nem, de a mailesektől bizonyos idő elteltével meg szoktam kérdezni, sikerült-e valakit találni. Március 23-án, a mailboxom takarítása közben fedeztem fel újra a menyasszony rég elfeledett ajánlatkérő levelét. Gondoltam, megkérdezem, van-e már botnok. Nem volt. Erre megint küldtem pár számot. Mit ad Isten, a mail elküldése után pár perccel az eredeti foglaló lemondta a július 18-ai lagzit. Ebből nyilvánvaló vált, hogy ezt a lagzit csak és kizárólag nekem tartogatták a felsőbb hatalmak.
A szokásos "józan vendég" által készített staff fotó, aki most az egyik nyoszolyólány volt, akinek a hugát/nővérét (ikreknél ez mindig dilemma) én házasítottam
Mivel az ifjú pár külhonban él – rendszeres olvasóim észlelik a tendenciát: egyre több az ilyen, ami a felvidéki magyarság szempontjából nem túl biztató, főleg, ha értelmiségiekről van szó… – a skype volt a barátunk az egyeztetések során, az f2f találkozásra technikai okokból csak a lakodalom előtt két nappal került sor.
A szép Muzsla községben már jártam párszor, de mindig csak egy bizonyos részében. Most meg kellett tapasztalnom, hogy a községet olyan kiterjedt sikátorrendszer jellemzi, amelyhez képest a velencei csak kismiska. A falu határában levő szülői házhoz csak safety car segítségével sikerült odatalálni, az örömszülők, akiktől telefonos segítséget kértem, meg sem próbálták elmagyarázni, melyik kis úton hogy menjek, hogy odajussak. Utólag belátom, jogosan, noha eleinte túlzásnak éreztem, hogy kocsit küldenek elém.
A helyszínen már várt a Sense Video Stúdió legénysége, Zsolt, Gábor és Böbe, az utóbbi úgy is, mint a menyasszony volt osztálytársa. Zsolt pedig a határ mindkét oldalán sikeres cég vezetője. Nem voltam még velük, de hallottam már róluk, az ember van így negyedszázada a pályán levő szolgáltatókkal.
A kikérés a szülői háznál volt. Innen a Sense csapattal és a nyoszolyólányokkal az esztergomi bazilikához hajtottunk, ahol bevártuk és egybetereltük a három irányból érkező csapatot. Vannak lagzik, ahol a logisztika legalább olyan súllyal esik latba, mint mondjuk a konyha… A szertartásra itt került sor. Mivel Magyarországon az egyházi esküvő nem hivatalos, a polgárit, némileg szerényebb keretek között már megtartották korábban, otthon. Közben a bazilika full üzemmenetben volt, ami, sajnos, a mai magyarországi viszonyok közepette nem azt jelenti, hogy tömegek imádkoztak itt, hanem hogy tele volt turistával. A szertartást elöl, a szentélyben tartották. Számomra furcsa volt, hogy a turisták ezerrel fényképeztek, fényképezőgéppel, tablettel, mobillal. Lehet, hogy nem szombati, polgári foglalkozásom miatt vagyok érzékenyebb az ilyesmire, de mi a fenének fotózza valaki két, számára tök ismeretlen ember esküvőjét? A végén pár kínai odajött és megkérdezték, lefényképezkedhetnek-e a ifjú párral. Ez az, amit én Kínában soha nem tennék meg.
A budapesti léptékű esküvői fotózást követően konvojban indultunk az Esztergom-Kertváros határában levő Lóga-tóhoz, amely, bizonyossággal állíthatom, Komárom-Esztergom megyek egyik legszebb, egyben legnehezebben megközelíthető lagzis helyszíne. Ezt az előkészületek során is átvettük az ifjú párral, mondván, hogy az ott elszállásolt násznépek nem vagy nehezen képesek az önálló kijutásra. Tavaly, mikor először jártam ott, hajnalban, lebotolás után volt mit küzdenem, hogy kijussak a keskeny utcácskák szövevényéből. Most konvojban haladtunk. Én az elején, nehogy elvesszek, és bíztam benne, hogy ez másokkal sem fog megtörténni.
A Sense-brigád már ott dolgozott, a feldíszített termet rögzítették, illetve felcuppantottak egy statikus kamerát az ajtó feletti üvegre. Mert a sátor talapzata hullámzó, egy állványra lerakott kamera ott nem tud megélni. Videós kollégák, most őszintén: ki az, aki alapjáraton vákuumszippantós kameratartót is tart magánál? Ez már kb. az a kategória, mint a táncoló vőfélybot. Azaz a terep- és padlóismeret sem hátrány egy megbízás teljesítése során. (Persze, lehet arról vitatkozni, kell-e a statikus kamera, de mivel ez továbbra sem egy videósblog, a témába, megfelelő előképzettség híján nem merülnék bele.)
Mivel ilyenkor nincs idő pöcsölni, úgy kell egyeztetni, hogy közben jön a násznép, akiket a termen kívül kell tartanod, gyorsan váltottunk pár címszót a zenekarral, pincérekkel, szerencsére a fot-viddel már nem kellett, és bekezdtünk. Csak kollégák számára értelmezhető és gyakorlati jelentőséggel bíró sorok: a Lóga-tóban kint szoktak törni, nem tudom, a sátor ruganyos padlózata mennyire alkalmas tányérok amortizációjára, a megfelelő erőkifejtéssel biztosan, itt viszont a nagyi régi cseréptányérját törtünk, ami azért nem egy ikeás kettéhugyozható, millió szilánkra törő üvegtányérka.
Kratancsik "Sense" Zsolt kifinomult, művészi igényességű portréja. Lásd még: Uram, nem vagyok méltó...
Muzsikált a székesfehérvári Avanti együttes. Nekem Székesfehérvárról, illetve Székesfehérváron eddig mindig szerencsém volt. Az Avantin kívül egy székesfehérvári együttessel dolgoztam eddig, a Dimenzió Rendezvényzenekarral, akikről csupa jót mondhatok, illetve eddigi egyetlen székesfehérvári lagzimon egy kiváló, két szaxofonost is felvonultató paksi brigád muzsikált. Szaxofonból, sajnos, napjainkban az egy is ritka. Az Avantiban sem volt pl., ellenben volt dob, amin András játszott. Ez is ritka. A Csallóközben már csak a Royalnak van dobja, meg persze a Rómeó Vérziknek, de én most a lagzis szférára gondoltam. István multiinstrumentalista, a szinti mellett gitáron is tolta, Gabi pedig énekelt. A gitár-szinti váltás érdekes konstrukció, szűkebb pátriámban szokatlan, ezért is jó néha kimozdulni hogy ilyent is lássunk. (Dodi kolléga egyszer, szintén Mo.-n találkozott egy együttessel, amelyik három gitárról tolta, alapokra. Ez sem tipikus. De legalább nem tesznek úgy, mint ha szinti játszanának:) A zenekar előtt láthatóan nem voltak ismeretlenek a mulatós dolgok, bár az ifjú pár éppen azt kérte tőlük, hogy ebből csak módjával…, szóval a kortársak és az evergreenek voltak többségben. A cseh vendégkörnél nagy sikert aratott az Irigy Hónaljmirigy Karel Gott-paródiája, amelyet ők értelemszerűen eredeti szöveggel énekeltek, és azt gondolhatták, István egy magyar verziót ad elő:)
Ahhoz képest, hogy nem a kertek alatt voltunk, reggel eléggé elmaradtunk, négy után nyergeltem lovat, amikor már csak a kemény mag zúzta, abból is a helyszínen elszállásolt osztagok. A Lóga-tóban nagyon pozitív pincércsapat dolgozik, jaj, félek is a közeli jövőben valahol nagyon rá fogok faragni a pincérekkel, annyi jó pincér csapattal voltam a közelmúltban, hogy az már-már igazságtalan más kollégákkal szemben. Sense Zsolti csapata is a highly recommended kategóriába tartozik. Velük, és a zenekarral is azonnal, a semmiből sikerült megtalálni a közös hangot, és így tolni végig az estét. Azaz, ha olyan helyre mész lagzizni, ahol nem spanok várnak, az még nagyon jól is végződhet.
Ez után a lagzi után vettem ki a nyári szabadságom, ami most is tart. De majd jövök, nemsokára. Addig olvassátok a régebbi posztokat.
=============================================================
Ha tűzijátékot szeretnél a lagzidra (vagy falunapodra, ha van falud:), itt érdemes körülnézni. Újdonság, hogy már lapra szerelve, elvitelre is kérheted.
Tika Műhelyébe főleg a menyasszonyok menjenek, meg aki szép vendégkönyvet meg ilyesmit akar.
A Lakadáré című könyvünk korlátozott számban még kapható. Utána elfogy.
Szólj hozzá(m)!