Lassan már kivehetnénk a vadászengedélyt: megint egy duplacsövű hétvégén vagyunk túl. A lagzis szolgáltatók számára már rég nyilvánvaló, a péntek is olyan, mint a szombat. Budapesten és Pozsonyban is elhitték már az emberek. S tán már a Csallóközben sem néznek olyan furcsán a pénteki lagzira, de azért faluhelyen még szokni kell.
Pénteken Perbetén kezdtünk. A násznép a református templomhoz érkezett, ahol már másodszor eskettem. Perbetén megvolt mind a három templom, még a szlovák evangélikus is, ami azért ritkaság. Egyházfiakról ritkán mutatunk képeket, pont azért, amiért ifjú párokról sem, de most kivételt teszünk, mert a helyi lelkész régi jóbarátom, még abból az időből, amikor ő nem volt lelkész, én meg nem voltam vőfély, szal ez nem tegnap lehetett:)). Ő az. Szép szál legény, nem?
Mivel a vőlegény zsenge kora ellenére presbiter a helyi gyülekezetben, a pénteki nap ellenére is legalább annyira tömve volt a templom, mint egy vasárnapi istentiszteleten. Mondom én, hogy vidéken is lassan megszokják a pénteki dátumot…
Ennyi nép jó soká fog legratulálni, gondoltam magamban. A levegőben érezni lehetett, hogy eső lesz, jaj, csak bírja ki, csak bírja ki, mondogatja ilyenkor magában az örömanya, a botnok, és a vendég. Az ifjú pár nem. Az ilyenkor a gratulációkat köszöni meg. Egyszer, a Lakadáré című könyvünk valamelyik bemutatójában Lóránt testvér kérdést intézett a néphez. A konkrét formulációra már nem emlékszem, de azt akarta megtudni, mit szeretnének elkerülni leginkább a lagzisok. A nők egyként vágták rá, hogy az esőt. Hát, mi most kaptunk rendesen. Brutális felhőszakadás csapott le ránk. De olyan szinten, hogy a templomba, ahova visszaszorultunk, folyt be a víz az ajtó alatt, úgy vágta. Na de hát végül is nem siettünk sehova, utánunk nem volt lagzi, a bélai kastély meg csaknem megy el… A templomfogság kb. fél óráig tartott, utána elindultunk a 28 kilométerre levő, kastélyáról és Bott Frigyesről nevezetes Bélára. Társaim voltak a mókában: Tóth Heni, akit egy tavaly őszi lagziban ismertem meg, és DJ Bán Zoli. Ez utóbbi a mátyusföldi kemény lagzik központjából, Nádszegről származik. Vele most dolgoztam először. Játszott mindent, ami kellett a népnek, szal nem volt semmi gond. Rövid ideig, a vacsora alá szalonzenét játszott Jánoska András zenekara, ezúttal kétfős verzióban.
Az eső miatt egy icipicit csúsztunk, de nem számottevő módon. Miután relatíve szárazon megérkeztünk, mindenki megnyugodott, és egy igazi, tombolós lagzi kerekedett a baráti kör jóvoltából. Bár meg kell jegyeznem, DJ Bán nyomott keringőket, tangókat, meg ilyen oldschool dolgokat is, és akkor az idősebb korosztály is a parkettre jött, szal’ nem vádolhatók azzal, hogy passzívan végigülték volna, ami, sajnos, egyébként nem számít ritkaságnak, ahogy a zenei aránytévesztés sem a zenei szolgáltatók részéről. Itt ez most rendben volt. A pincércsapat is teljesen rendben volt, Beni vezetésével.
Fél négykor szereltem le, sietni kellett haza, hogy legalább valamit tudjak sunyni, pár óra múlva száz udvardi várt rám. Az érsekújvári járásbeli nagyközségben eddig még csak a templomig jutottam. A szombati ifjú pár viszont a kálváriára tervezte az esküvőjét. Itt még nem jártam. A lányos háznál kezdtünk, itt talpaltam le a fotóssal is. Trencséből érkezett. Hát, valljuk be, a trencséni fotós legalább olyan ritka tájainkon, mint Csák Máté földjén a magyar botnok. Az északi megyeszékhelyre én is életemben csak egyszer jutottam el eddig szolgálatilag.
A szertartást követően az utánunk következő csapat építeni kezdte a sátrat, mi gratuláltunk, fényképezkedtünk, majd Érsekújvárba indultunk, Bajcs felé, az újvári út ugyanis a 30. Udvradi Triatlon miatt le volt zárva. Ilyenkor a vőfély igyekszik előretörni, hogy még a násznép előtt odaérjen, és tudjon beszélni a pincér-szakács-zenész szentháromsággal, akik már a tetthelyen vannak. Hát nem kifogtam egy rohadt tehervonatot a sorompónál? Tisztes előnyöm így elporladt, pár percre kopott. A Berek hídján átkelve már messziről láttam a Kajali Lagzis Négyes rózsaszín fellépőruháját. Velük nem is kellett egyeztetni, elég volt azt mondani: Vilikém, ahogy szoktuk. Ez nagy biztonságot ad egyébként az embernek. Marekkal, a főpincérrel megbeszéltük a nyitányt, és abban maradtunk, hogy a többit majd in progress. Így is lett. A Berekben most voltam sokadszor, soha semmi gondom nem volt a pincérekkel. Mi százan voltunk. Ennyi ember elfér a Berekben, szerintem 120-130 a max., viszont a körasztalok miatt eléggé szét voltak…, így a termet is nagyobb gond „bebeszélni”. Emlékszem, volt itt negyvenes lagzim, ott azért könnyebb volt a kommunikáció. Mert száz ember U alakban, az csak két 2x25-ös asztal, négy sor, szinte szemkontaktust lehet velük tartani. Körasztaloknál – a szintén körasztalokkal operáló Plauter Kúriában ez már többször bebizonyosodott – más a szitu, minden asztal külön világ…
A Lagzis Négyes megint kitett magáért, az órás körök se mentek ritkaságszámba, rendesen megizzasztották a násznépet, akiknek legfeljebb a teraszon szoronkodva szellőzhettek, ugyanis egész este kiadósan esett, így a kiülő és a parkerdő kínálta lehetőségeket nem tudták kihasználni.
Az arcom itt olyan, mint ha most jöttem volna a Gyilkos elmék egyik epizódjából. Voltak világosítók is, épp egy robotlámpa tolta az arcomba a fényt alulról a szelfizés idején. Egyébként nem bántok senkit:)
Az estébe még egy rövid, kulturált menyasszonylopás is belefért. Ezt a műfajt egyébként nem szeretjük, de ha normál keretek közt tudunk maradni, akkor belefér.
Reggel fél öt felé a lagzis négyes asztalozott, a kemény mag vígan nótázott. Ötkor köszöntem el az ifjú pártól, és szarrá áztam, mire kiértem a parkolóba. Szakadó esőben vezettem hazáig, Gyallánál úgy rájött, hogy alig láttam ki a kocsiból. It’s a rainy day. De hogy mindkettő?
Két lagzi, két relatíve közeli településen, de mégis, amit fentebb leírtam, az bizony 182 kilométer.
Szólj hozzá(m)!