Vőfélyblog

Nem vagyok református, de lehet, hogy ebben az eleve elrendeltetésben van valami. A szeptember hetedikémet, ahogy kell, tavaly ősszel lefoglalta egy ifjú pár. Megbeszélés is volt, meg minden, aztán július 9-én jött egy SMS. Ezt nem szeretem annyira, aki vissza akarja mondani a lagzit, legalább annyi fáradságot vegyen, hogy felhív, asszem, ez így korrekt, bár a visszamondások anatómiája megérne egy külön fejezetet. Mivel szeptember egy frekventált hónap, biztos voltam benne, hogy fog jönni valami a helyére, hisz sokan vannak, akik nem sietik el a szervezést, augusztus 28-án is hívtak, hogy szeptember hetedikén nem tudnék-e Pestre menni vőfélykedni. De már nem tudtam, mert valahogy július derekán, pár nappal a lemondás után már le is foglalt egy újabb ifjú pár. Ahogy a másik blogom mottója mondja: There must be a reason/For the way things have to be. Valamiért nekem most nem Nagypakára, hanem Felsőpatonyba kellett mennem.

A vőfély szombaton vidéki kultúrházakban, városi szállodákban, kastélyszállókban, partisátrakban, JRD- vagy iskolakonyhákon van, de a közösségi médiában is találkozhatsz vele(m). Elmondjuk, hol.

Prológus
Ha azt mondom, csajozós szakma, a legtöbb embernek a pizzafutár, a kertész, a medencetisztító, a személyi edző vagy a bármixer ugrik be, Linux-rendszergazdákra, vagy éppen tetőfedőkre ritkán szoktak gondolni. Történt egyszer, hogy egy tetőfedő brigád tetőt szigetelt Vágkirályfán – e kedves kis magyar mátyusföldi faluba idén most tértem vissza harmadszor –, a házigazda lánya pedig valamilyen oknál fogva – a sors akarta így, nem a véletlen, ahogy Kozsó mondaná – felment a tetőre. Itt az egyik nem pizzafutár, nem kertész, nem medencetisztító, nem személyi edző, nem bármixer, hanem tetőfedő elkérte a számát. Mindez majdnem hét éve történt. Ezért mentünk most újra ide.

Fotó: egy vendég, Bacu gépével

Szép, napos időben indultam el szombaton, a nagy S-kanyarban már a vágfarkasdi kultúrház is ismerősen integetett. Időben indultam, lett még volna annyi időm, hogy a Hotel Centrálban megálljak, és Judittal, a főpincérrel lezsírozzam a dolgokat, de nem akartam kockáztatni, így egyenesen Királyfára mentem. Egy ház előtt munkálatokat végeztek, egy korábbi vőlegényem szorgoskodott ott, hiába, voltunk már itt párszor. Rutinosan kilengettem a vőfélybotot az ablakon, és kiüvöltöttem, hogy éljen az ifjú pár! Gratulálni a templomhoz pedig a nej jött, így a család 2/3-ával találkoztam. A főúton ugyanazok a kedves idős hölgyek ültek kint hárman, élesített humán térfigyelő rendszerként, akik a múltkor is útba igazítottak, így most már a kérdést sem kellett feltennem, csak lehúzni az ablakot…

Prológus

A vőfélyszakmában a jó szervezőkészség, a memória, az empátia, a jó szöveg, és a bármikor menő freestyle mellett a pontos adminisztráció legalább olyan fontos. Addig ugyanis, amíg nem ülünk le a párral, hogy a dátumhoz arcokat és érzéseket társítsunk, a nagykönyvben dátum és telefonszám/e-mail cím kombinációjaként léteznek. Szerintem minden vőfélynek van egy olyan rémálma, hogy egy hétvégére két lagzit vesz fel. Ezt elkerülendő én a határidőnaplóm mellett még néhány offline és elektronikus helyen is vezetem a foglalásokat. Éppen ezért határtalan volt a megdöbbenésem, amikor egy, a naptárba beírttól eltérő nevű hölgy keresett meg, hogy megbeszéljük az augusztus 24-ei esküvőjének a részleteit. Az nem lehet, hogy…, én olyat még soha…, meg ilyen flashek suhantak át zavart elmémen, aztán gyorsan tisztáztuk, hogy az eseményt a lánykori nevén foglalta – íratta, hogy jeles vőfély kollégám, Zalka Lóránt használja –, de időközben különböző okokból – nem, nem jön a gyerek! – polgári házasságot kötöttek. Hallani lehetett, ahogy a kő leesett a szívemről.

Itt és a továbbiakban: Dobos Barbara/Bacu felvételei

Látszólag kulturáltan szórakozó emberek, a felvétel egy nyárzáró céges bulin is készülhetett volna, de nem ott készült. A vőfélyek, zenészek, fotósok, videósok (és persze a pincérek-szakácsok, sofőrök, parádés kocsisok, dekoratőrök, tűzijáték-lőmesterek és a lakodalomipar számtalan egyéb dolgozója) minden szombaton bevetésre indulnak, hogy másokat mulattassanak, életük legszebb, legjelentősebb napján.

Mulattassunk, írtam volt, nem mulassunk. Ezért is utálom, amikor elmenőben valamelyik szomszéd úgy köszön el, hogy jó szórakozást, és még azt is gondolja, hogy jó fej volt. Komolyan, majd ha legközelebb munkába fog menni reggel, én is azt mondom neki a liftnél, hogy jó szórakozást. Mi ugyanis dolgozni járunk a lagzikba, még akkor is, ha ez sokkal kellemesebb, mint mondjuk egy külszíni barnaszénfejtésben dolgozni. De munka.

Hű, ez valszeg nagyon elgondolkodtatná az én ügyfélkörömet! – ez volt az első gondolatom, amikor a Gawker médiabirodalom részét képező kiváló tech és életmódblogon elolvastam Jane Bianchi Ten Ways I Trimmed $21,000 Off My Wedding Budget című írását. Ebből a pénzből, amit a New Yorkban élő szabadfoglalkozású írónő megspórolt a lagziján, a szép Csallóközben akár három kisebb lagzit is megcsinálnának, hisz az általuk megtakarított 21 485 dollár, az mai árfolyamon, testvérek között is 16 074 euró. Óhatatlanul adódik hát a kérdés: mennyibe került ez a lagzi??? Na de hát az ott Amerika, ez meg itt Szlovákia. Ezzel együtt is úgy gondolom, a lakodalomra készülők számára hasznos lehet, ha a poszt fontosabb gondolatait tömören összefoglalom.

Korábban volt a blogon egy Hogyan csináljunk olcsó lagzit?  című sorozatom a diszkont esküvőszervezésről, amelynek megírására a mások lagzijában tapasztaltakon túl az indított, hogy az időközben megrendezésre került sajátom sem volt olcsó, pedig voltak dolgok, amiket ingyen vagy baráti áron kaptam. Akkor mennyibe fájhat másoknak? (A kérdés költői, tudom jól:) Az amerikai – hangsúlyoznám: NEM szakmabeli!!! – írónő posztja csak megerősített az ott leírtakban.

De mivel ez egy amerikai poszt, természetesen nem alkalmazható maradéktalanul a mi viszonyainkra. Így az alábbiakban a szolgai módon történő – szerzői jogi szempontból egyébként is aggályos – lefordítás helyett inkább tömören összefoglalom, egyben kommentálom is. (Az eredeti szerző szövege idézőjelben.)

(Lesznek majd staff fotók, egyelőre ez még csak a szöveges verzió. Update: már vannak.)

E blog nem fukarkodik az előrelátó ifjú párok dicséretével. Az az ifjú pár, akinek hétvégén csináltuk a lagziját, szintén még az ősköd idején foglalt le bennünket. Sokan meglepődnek azon, hogy ha most próbálnak vőfélyt keresni májusra, akkor már nem, vagy alig találnak. Pedig ilyen az élet.

A múlt heti ifjú pár az, akikről a Közös ülés című pontban – természetesen az első posztban rögzített anonimitás mellett – megemlékeztünk. A lagzira a megújult Plauter kúriában került sor, Nagymegyeren. Plauter Péter EU-s támogatással egy éve újította fel panzióját, mely előtte is a Plauter kúria nevet viselte, de akkoriban inkább a JRD-konyhára emlékeztetett, ami volt is egykoron, kemény posztszoc beütéssel. Most meg úgy néz ki, mint egy kúria, oszlopok, tornác, igényes erkély a nászutas lakosztályhoz, textiltapéta a l'akadárnak otthon adó helyiség falán. Szal egy olyan hely, amit bátran ajánlhatunk lagzis helyszínnek. Korábban, még a régi világban soxor dolgoztam ott, a felújítás óta most voltunk itt először. Tényleg szép.

A magyar zenei élet egy jeles személyiséggel lett szegényebb, mikor Anyalai Pepes Sándor – aki a jó borok mellett a másik legnagyobb marketingeszköze volt Kürt községnek – visszaadta lelkét Teremtőjének, úgy döntve, hogy most már az égi zenekarban fogja húzni, Halmos Bélával, aki nem sokkal előtte ment el.

A magyar zenei életnek e sorok hangszertudatlan írója nem része, így annak nevében nem beszélhet, de Kürttel és a családdal gyászol a honi lagzis szakma is. Szerencsésnek mondhatom magam, mert Sanyi bácsiéhoz képest cigarettányi lagzis pályámon többször is megadatott, hogy vele és bandájával lagzizhattam. Biztosan lesznek majd komoly, szakmai nekrológok, én most három rövid flash-sel búcsúzom a régi prímásiskola egyik utolsó nagy egyéniségétől.

Somogyi Tibor felvétele/Új Szó

Prológus
Az apósom igazi handy man, mindent meg tud szerelni, amit a ház körül szükséges, legyen az elromlott kerti medence-keringetőszivattyú, vagy éppen gépkocsi-fűtésrendszer. A monterkája kantárján mindig ott látni egy Ploberger multiszerszámot, hogy ha lát valahol valami hibát, azonnal el tudja hárítani. Szerintem még az esküvőnkben is a nadrágszíján volt, csak a zakó eltakarta.

Ez továbbra sem egy családi, hanem egy szakmai blog, a fenti történetet mintegy evokációként írtam ahhoz a problémához, hogy elmehet-e egy vőfély egy lakodalomba pálca nélkül?

Targoncával a Júlia-erkélyre. Van még kérdés? Köszönöm, lehet leülni. (mobiltelefonnal készített, gyenge minőségű felvétel)

Egy és egyötöd évtizedes pályám során már többször megfordultam Tardoskedden. Legelőször egészen korán, még vőfélyi pályám hajnalán jártam ott, 2002-ben, mikor egy kedves barátom végezte ki legénységét. De a lakodalom nem itt, hanem a szomszédos Tótmegyeren volt. Aztán tavaly is jártunk erre, erről már van bejegyzés a Vőfélyblogon (ők most is ott voltak, gratulálni, így volt alkalmunk váltani pár szót). De ez a lakodalom sem Tardoskedden volt, hanem Diószegen. Szal' múlt szombatig én voltam a vőfély, aki már majdnem lagzizott Tardoskedden. Leginkább talán azért, mert a községben már sajnálatos módon nem él a vőfélykedés hagyománya. De ennek most már vége!

A vőlegény félig-meddig közszereplő, egy ismert, rétegzenét játszó együttes dobosa, de a Vőfélyblog legelső posztjában foglalt adatvédelmi irányelvek rá is vonatkoznak. Viszonylag korán keresett meg, még hó volt… Aztán Kiss Gábor videós kollégával közösen ültünk velük, ahol elénk tárták a lakodalommal kapcsolatos elképzeléseiket, amelyek egy része különböző okokból az örömszülők elképzeléseit is integrálta magába. Az ifjú pár egyébként az oktatási rendszer berkeiben ismerkedett meg.